Október 31-én, a reformáció ünnepén világszerte arról az eseményről emlékeznek meg, hogy Luther Márton, a hitújítás megindítója ezen a napon tűzte ki tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára, s ezzel a reformáció ügye kilépett a széles nyilvánosság elé. Luther nevezetes fellépését nem véletlenül őrizte meg az emlékezet. Hiszen nem csupán a 16. század első évtizedeiben élő nemzedék számára mutatott járhatónak bizonyuló utat az életük lényegét érintő kérdésekben, hanem olyan alapigazságokat tudott megragadni és az emberek elé tárni amelyek a későbbi generációk számára is érvényes, aktuális üzenetként szólnak.

A terjeszkedő Római Birodalomban bevett gyakorlatnak számított az "istenek átcsalogatása" (evocatio sacrorum). Ennek során mielőtt a felvonultatott római erők megkezdték volna a konkrét hadműveleteket, vezérük ünnepélyes keretek között a meghódítani szándékozott idegen város és terület isteneihez fordult, és felszólította őket, hogy álljanak át Róma oldalára. Cserébe felajánlotta, hogy a Birodalom főségét elfogadó istenségek megbecsült helyet fognak kapni a római istenek népes családjában. 

A magyar parlament 1893 tavaszán kezdte meg az egyházpolitikai reformok tárgyalását, amely a polgári állam és az egyházak viszonyának rendezését kívánta szolgálni. Ennek kapcsán a nagy tekintélynek örvendő Kossuth Lajos – hazai felkérésre – az emigrációból fejtette ki álláspontját az állami anyakönyvezés és a polgári házasság tervezett bevezetéséről. Lelkesen üdvözölte a már rég esedékes reformokat: "Ha egyszerűen mint elvi kérdés állna előttem az, hogy (…) vajon ideje van-e már annak, hogy a kötelező polgári házasság behozassék: egyszerűen azt mondanám, hogy nemcsak ideje van, hanem szégyennek, gyalázatnak tartom, hogy már régen nem történt."

Hónapok óta szemlélhetjük azt az óriásplakátot, amelynek felirata hirdeti, hogy a magyar katolikus egyház "Ezer éve velünk és értünk". A hirdetés képeslap formájában, a püspöki kar elnökének ajánló soraival a népszámlálás kezdetére minden család postaládájába eljutott. Cikkünkben ezúttal a magyar történelem elmúlt ezer évéből egy rövid korszak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeinek értékeléséhez adunk közre néhány adalékot.

A millenniumi megemlékezések kapcsán méltatlanul kevés figyelem fordul a magyar egyháztörténelemnek a reformáció megjelenését követő, fordulatokban gazdag, jó százéves időszakára. A protestantizmus térhódítása Európában szinte példátlan módon rajzolta át a XVI. század második felében a magyar vallási térképet: a római katolikus vallás követőinek száma az 1580-as évekre 10 százalék alá csökkent, és az országban összesen négy püspök maradt szolgálatban. Az összeomlás szélére jutott katolikus egyháznak azonban néhány évtized leforgása alatt sikerült megfordítania az addigi kedvezőtlen folyamatot. Cikkünk az ellenreformáció forgatókönyvének néhány elemét idézi fel.

Az ezeréves magyar államiság megszületésére emlékezve gyalogos zarándoklattal hozzák Rómából Magyarországra a Szent Korona II. János Pál pápa által megáldott másolatát. Az ereklye augusztus 15-én, "Nagyboldogasszony ünnepére" érkezik Esztergomba, majd még aznap Budára. A katolikus egyházfő a korona másának megáldásával azt a gesztust kívánja megismételni, amelyet ezer esztendővel ezelőtt II. Szilveszter pápa tett, amikor koronát és áldást küldött Szent Istvánnak, s ezzel ünnepélyesen megújítja a Szent Koronával egykor küldött apostoli áldást is. A Szent Korona mását Paskai László bíboros, prímás, érsek fogadja Esztergomban. A bíboros az ünnepélyes millenniumi nagymisén meg kíván emlékezni arról, hogy Szent István király halála előtt Szűz Máriának ajánlotta koronáját és azzal egész országát, majd megújítja ezt a SzentIstván-i felajánlást. A Szent Korona másolatát az ünnepség után, még ugyanaznap hajóval hozzák Budapestre, ahol a Nagyboldogasszony-templomban, közismertebb nevén a budavári Mátyás-templomban ünnepélyes szentmise keretében megkoronázzák vele a főoltár Mária-szobrát. Alábbi írásában Kulcsár Árpád történész az ünnepelt eseménynek, Magyarország ezer éve történt megtérítésének néhány részletébe ad közelebbi betekintést.

Az elmúlt héten nagy ünnepélyességgel helyezték el az egri minorita templomban két Árpád-házi szentnek, szent Kingának és boldog Jolánnak (mindketten IV. Béla király leányai) Lengyelországból hazaszállított ereklyéit. Az esemény kapcsán a városban egyházi szervezésben egy tudományos konferenciára is sor került Szentség és magyarság az Árpád-házi szentek életének tükrében címmel. Pavel Cebula, a minorita templom plébánosa az MTI-nek azt hangsúlyozta, hogy nincs még egy család a történelemben, amelyik annyi szentet adott volna a római katolikus egyháznak, mint az Árpád-ház. Közülük Európa-szerte mintegy tizenhat olyan leszármazott ismert, akiket boldoggá vagy szentté avatott a római egyház.Sokak előtt mindez azt a benyomást keltheti, mintha az Árpád-ház Róma egyik legelkötelezettebb híve lett volna a kontinensen. A történeti események vizsgálata azonban más képet és más következtetéseket eredményez. Érdemes tehát röviden áttekinteni az Árpád-ház és a pápaság kapcsolatának történetét, e viszony főbb jellemzőit és hatásait a magyarországi kereszténységre.

Éles vita kezdődött a parlamentben arról, hogy hivatalos állami ünneppé tegyék-e a következő esztendőtől november 1-jét, a katolikus ünnepként ismert mindenszentek napját, amelyen mindmáig a római egyház emlékezik meg az általa tisztelt valamennyi halott szentről. Az indítványt beterjesztő Sasvári Szilárd fideszes képviselő indoklása szerint a "mindenszentek napja ősi keresztény ünnep".

Kolumbusz napfogyatkozása, amit a felfedezo nyugodtan és tudós ismeretek birtokában fogad, nem úgy az igen megrémült indián törzs tagjai Kép: MCsE

A IV. század folyamán, a konstantini fordulat után hivatalossá váló egyház a külső helyzetében bekövetkezett alapvető változásokkal párhuzamosan jelentős belső szellemi átalakuláson ment keresztül. Az állammal kötött szövetség nyomán mindinkább az államtól kezdték várni az anyagi téren történő gyarapodást, sőt az egyházi élet finanszírozását éppúgy, mint a kereszténység nagymérv? elterjesztését, létszámbeli növekedésük biztosítását. S e várakozásukban nem is kellett csalódniuk. Már a Római Birodalom uralkodói is hatalmas birtokokkal, nagy érték? ingatlanokkal és egyéb anyagi juttatásokkal látták el a IV. századtól kiformálódó katolikus egyházat. Nagy Theodosius 380-ban kiadott rendeletével kezdődően pedig, amelyben kötelező államvallássá tette a katolicizmust, az egymást követő császárok hatalmas tömegeket tereltek be hatalmi szóval az egyházba. Azon persze nem lehet csodálkozni, ha az ily módon belső indíttatás nélkül csatlakozott hatalmas tömegek, amelynek tagjai az egyházi vezetés minden szintjére bekerültek, jelentősen elpogányosították az egyház szellemi arculatát.

Európa belső határai kulturális és szellemi tekintetben hosszú évszázadok, sőt évezredek óta meglepő folytonosságot mutatnak. Amikor i.sz. 395-ben a két császári testvér, Honorius és Arcadius között megtörtént a Római Birodalom két részre osztása, valószínűleg nem gondolták, hogy a kontinens e kettéválasztása ennyire hosszú életűnek bizonyul majd.

Ha valaki azt kérdezné, hogy az év számos ünnepe közül melyik az, amely a legszélesebb tömegeket képes megmozgatni, s amelyre az emberek messze a legtöbbet hajlandók költeni, a válasz kétségkívül a karácsony lenne. Széles kör? elfogadottsággal rendelkezik, tekintélye szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ha ez így van, akkor hogyan lehetséges, hogy a reformáció kori Angliában mégis eltörölték mint ünnepnapot, s egyszer? munkanappá nyilvánították? S épp azok a protestánsok, akik kortársaik közül a legbuzgóbban forgatták a Bibliát. Mert hisz sokak előtt máig úgy ismeretes a karácsony, mint Jézus születésnapjának ünnepe. S a kérdés innentől kezd érdekessé válni. Mert ha e nap nem Jézus születési dátuma, akkor vajon milyen ünnepet ülünk meg valójában?

1517. október 31-én egy addig ismeretlen szerzetes hitújítást követelő tételeket szögezett ki a németországi Wittemberg vártemplomának kapujára. Hogy ekkor az addigiakhoz képest valami minőségileg új kezdődött, azt a későbbi századok egyértelműen és egybehangzóan bizonyították, s így mindmáig ezt az eseményt tekintik – Kolumbusz nevezetes fölfedezésével együtt – az Újkor kezdetének.