Négy és fél órája állunk a sorban, a senki földjén valahol - átjutva a rend éber szerb őrein, haladva a magyar határvadászok felé, akik valamire nagyon vadászhatnak, mert a haladásunk sebessége egyelőre a nulla felé konvergál.

Fejkendős muszlim hölgyek mindenhol, egy albán buszból közben mindenkit leszállítanak - csupa barátságos arc, egy másik arab zavartan viselkedő arc fizikailag gyalogolna át a kirendelt rendőri egységeken, de a derék magyar hazafi vagy két fejjel, s ötven kilóval nagyobb nála, így enged az erélyes visszatessékelésnek.

Most vagyunk először életünkben Szerbiában, csak pár órát tevreztünk a Vajdaságban egy esküvő apropóján, aztán lett belőle egy fél nap.

Érezhető a feszültség a levegőben, a határ felé közeledve mindenütt tucatnyi migránscsoportok lófrálnak, hol a szőlősön keresztül, amit épp művelne a vajdasági gazda, hol az úton rohangálva, amelyen 130-cal robog(ná)nak az autók.

Először egy kisebb határátkelőnél tettünk próbát Horgoson, hátha elkerülhető a főúti tömegnyomor, de mire a kivilágítatlan átkelő ponthoz jutunk, ott egy szögesdrótos masszív behúzott kerítés fogad, ami előtt egy rendkívül gyanús török furgon áll. Megijednek, amikor társaságot kapnak, ahogyan én sem felettébb örülnék most egy újabb közel-keleti ismertségnek, ezért inkább 180 fokos fordulattal egy másik átkelőt választok.

Ott szögesdrót nincs de pattanásig feszült helyzet az van. Miközben már órák óta csorgunk a legkülönfélébb nemzetek közé rekedve, igyekszünk kideríteni, hogy mégis mibe keveredtünk. Magyarként csak egyet akarunk, visszajutni valahogy Magyarországra.

Aztán kiderült, hogy a rendkívüli készültség annak köszönhető, hogy az elmúlt hetekben lényegében a tálibok vették át az Európába irányuló embercsempészetet: több fegyverest is lekapcsoltak a határvadászok, többen meg is sérültek a különféle összetűzések során.

A hírek nem valami megnyugtatóak: ki tudja melyik csomagtartóból mászik ki majd 32 és fél afgán embertársunk, így dudálni sincs nagyon kedvem, pedig ok lenne rá, vagy ezer.

Mire hajnali 2-re sikerül a magyar vámosok szemébe nézni, nagy kimerültség látszik rajtuk. Azt mondják, ez mindig ilyen, a legnagyobb gond, hogy egyszerűen kevesen vannak. Habár minket simán átengednek, túl sok a gyanús alak, akit túl nehéz megnyugtatóan ellenőrizni, de mindent megtesznek azért, hogy ne Budapesten derüljön ki, hogy átjutott a szűrőn valaki, akinek nem okozna gondot nyugati civileket veszélybe sodorni, hamár a saját honfitársait sem kímélte odahaza.

Kitartást és Isten áldását kívánva döbbenek rá arra, hogy az unalomig ismételt bevándorláshelyzet a magyar határokon húsbavágó aktualitás még ezekben a pillanatokban is, mikor a kényelmes fotelben ülve e sorokat a kedves követő épp elolvassa.

Isten óvja Magyarországot!