Ez egy véleménycikk.

A háború eseményeivel kapcsolatban itt követheti folyamatosan frissülő tudósításunkat.

M. is csomagol. Ruhák, pelenka, a gyerekeknek néhány játék, papírok - a családi fényképalbumnak már nem biztos, hogy jut hely. 
Az első szerelmétől kapott, lepréselt rózsa sem fér be a táskákba, ahogy a zsibvásárban pár éve talált antik kávédaráló,

a gyerekek első babatakarója és a nagyszülőktől örökölt füles fotel is marad. Meg úgy általában az egész életük.

Ők mennek, és sok minden itt marad. A jellegzetes süteményillat az ötödiken (a szomszéd néni vasárnaponként ünnepi ebéddel várta a családját), a játszótér, ahol gyerekként megtanult fejjel lefelé lógni a mászókán, és a kocsma, ahová főiskolás korában jártak a barátokkal. Mert a háború mindent felülír, amitől igazán örömteli tud lenni az élet.

Tavaly ilyenkor még valami egészen mást jelentett a nőnap. Virágot kapott a férjétől, és elmentek egy cukrászdába is.

Idén eszébe sem jut ünnepelni, csak egy pillanatig fut át a gondolatain valami kellemes melegség, amíg visszacsomagolja a szárított rózsát a selyempapírba. 

Háború van. És ahogy mindig, most is kétféle front nyílik: egy azoknak, akik fegyverrel harcolnak, egy pedig azoknak, akik megpróbálják egyben tartani a hátországot. Utóbbi feladat többnyire a nőkre hárul, még ha sokan a harcokban is részt vesznek. 

Csomagolnak a nők, menekülnek egyedül, gyerekkel, idős szülővel. És persze attól még, hogy háború van, nem szűnik meg a kétéves gyereknél a dackorszak, az autizmussal élő továbbra is autista marad, a cukorbeteg kamasznak inzulin kell, meg persze valaki, aki szót ért vele, amikor az anyjának éppen nem megy. A férfiak, apák szerepét - ahogy már olyan sokszor a történelemben - ismét a nők kénytelenek átvenni.

Több feladat, kevesebb támasz: nincs társ, nincs apa, vagyis van, csak nem velük, és többnyire életveszélyben.

Nem tudjuk, meddig fog mindez tartani, de már így is pontosan 13 nappal tovább tartott a kelleténél. Mindenki sérül, ki jobban, ki kevésbé. A gyerekek számára a szülő, nagyszülő tud olyan érzelmi biztonságot jelenteni, ami valamelyest enyhíti a veszteségek hatását, ez pedig krízisek idején embert próbáló feladat.

Mekkora erő kell ahhoz, hogy többnapos utazás után, kisgyerekekkel, egyedül, bizonytalanságban valaki képes legyen esti mesét mondani, századszor is elénekelni az altatódalt, békíteni a veszekedő gyerekeket, és lehetőleg csak akkor sírni és kétségbeesni, amikor a kicsik már elaludtak? Mérhetetlenül nagy.

Ma van a nemzetközi nőnap, ami nem a vágott virág, hanem a nők emberi jogainak ünnepe.

Számomra ezek a kimerült utazók, ukrán nők most a hősök.

Feleségek, akik a férjeikért, anyák, akik a fiaikért aggódnak. A szorongás, félelem, szeretet, féltés érzése ugyanúgy ott van az ukrán és orosz anyák életében. Ugyanazok az idegrendszeri területek aktiválódnak, ha egy kijevi nő szorong, mint amikor egy moszkvai várja félve a fiáról a híreket - ebben egészen biztosan nincs köztük különbség. És többségük azonnal véget is vetne a harcoknak, csak éppen nem őket kérdezték meg arról, hogy háború legyen-e, vagy béke.