Ez egy véleménycikk.

Az írás megmarad elnevezésű ünnepi előfizetői akciónkban a nyomtatott és online hetilap előfizetéssel a több mint száz nyeremény mellett EGY VADONATÚJ AUTÓT lehet nyerni. Részletek és a teljes nyereménylista itt: www.hetek.hu/elofizetes

Így folytatja: "Azt el is felejtettem mondani, hogy amikor a januári hőségben Rióban esténként bulizni mentem, és pár óra alvás után karikás szemmel mentem ki Ipanemán a strandra, nagyon sokat gondoltam azokra a barátaimra, akik szintén nem tudták kialudni magukat, mert jött a gyerek foga."

Először felhúztam magam azon, hogy lehet ennyire felszínes módon megközelíteni a szülő-gyerek kapcsolatot. Aztán más irányba kanyarodtak a gondolataim. Mert tényleg, milyen logikátlan és érthetetlen lehet egy kívülálló számára, hogy inkább a három gyerekem életét építem, ahelyett, hogy Ipanémán süttetném magam a napon. A gyerekeimmel szivok, akik tényleg hajlamosak egymás hajába kenni ezt-azt, ahelyett, hogy végre pihennék, mint évek óta talán egyszer sem. Sőt, jó eséllyel soha nem fogok eljutni Brazíliába, mert másra megy el a pénz. Miért választjuk a ricsajt, a sok extra terhet, feladatot, munkát, miért mondunk le a magunk kényelméről olyan sokan, amikor választhatnánk a könnyebb utat és a szórakozást? (Tudom, a gyerektelenség sokak számára egyáltalán nem választás kérdése, és ezért ez nem is nekik szól!)

A válasz Hallmark képeslapba illő, giccses is talán, de ez van:

van egy olyan dolog, amit úgy hívnak, feltétel nélküli szeretet.

Érthetetlen, irracionális dolog. Ezek a tökéletlenségükben is tökéletes kis emberek belőlünk lesznek, miközben önálló, saját jövővel bíró személyek már most is. A földön fetrengős hiszti éppen ennek a szikár akaratnak a tiszta megnyilvánulása, bármennyire is kínosnak érzi minden résztvevő a jelenetet. Ez is elmúlik egyszer, persze nem árt jól lereagálni.

A szórakozás jó, kell, fontos. De nem ad célt, perspektívát, sőt jövőt sem. Kell valami, ami túlmutat rajtunk, a mi egónkon. Ez nem mindig és nem feltétlenül a gyerek, lehet valamilyen ügy is, amiért az ember tesz. Lehet egy szakma, lehet valamilyen művészeti alkotás, vagy a legnehezebb:

normális, önzetlen emberi élet a maga egyszerűségében.

Ahogy nem ülünk le popcornnal a kezünkben kárörvendeni az intenzív osztály folyosóján, hogy lám-lám, nekünk mennyivel jobb és könnyebb dolgunk van, mint ezeknek a lúzereknek, akik mások életéért dolgoznak méltatlanul sokat, méltatlanul kevés pénzért, vagy nem röhögjük ki azokat, akik a mélyszegénységben élőkért tesznek valamit, vagy bagóért tüzet oltanak az életük kockáztatásával: na, valahogy így nem kéne a gyerekneveléssel bajlódók nehézségein sem örömködni.

Vagyis persze lehet, bármin lehet, csak nem stílusos. Az ő küzdelmük talán nem olyan heroikus, több benne az öröm, de mindenképpen valami olyan szerep ez is, ami túlmutat önmagunkon, sőt, a jelenen is.

Majd ha úgy 15 év múlva kifekszem a boglári strandra napozni, és elgondolkodom azon, hogy hol tartok az életem közepén, legalább 3 olyan dolog lesz, aminek örülni tudok.

Legalább 3. Valami marad utánam.

És végül az is átfutott a fejemen, mennyire rossz lehet, ha valaki felnőttént azt gondolja, hogy a szülei bánják, hogy nem Ipanemát (=gyerektelen, egyszerűbb élet) választották inkább helyette. Amikor ugyanis valaki kizárólag szenvedést lát a szülőségben, erősen felmerül a kérdés, hogy milyen képe van arról a viszonyról, aminek egyelőre csak a gyerek-oldaláról van saját tapasztalata. Nyomasztó és fájdalmas, ha az ember nem érzi, hogy valakinek ő a legfontosabb. De ez soha nem a gyerek hibája vagy felelőssége, hanem a felnőtté.

Felőlem mindenki úgy él, ahogy akar, azt posztol, amit akar, azt gondol és mond, amit akar, amíg az nem árt másoknak (ez a poszt még messze nem árt senkinek). "Gyűlöljetek!" - szólít fel provokatívan Homonnay, de amit ír,

számomra nem gyűlöletkeltő, inkább szomorú.