A New York Times-t az elmúlt években egyre sűrűbben jellemzik antiszemita botrányok, illetve az Izraellel kapcsolatos pontatlan, félrevezető tájékoztatás.

Weiss nyilvános, 2020. július 14-ei felmondólevelének fordítását az alábbiakban közöljük. 

"Kedves A.G.!

Szomorúan kell közölnöm, hogy a fel kell mondanom a New York Timesnál.

Hálával a szívemben, és pozitív várakozással csatlakoztam az újsághoz, három évvel ezelőtt. Abból a célból lettem felvéve, hogy olyanokat is segítsek megszólaltatni, akiknek a hangja egyébként nem lenne hallható az Önök lapjában: első könyves szerzőket, centristákat, konzervatívokat, és másokat, akik nem úgy tekintettek a Timesra, mint egy számukra baráti közegre. Nyilvánvaló okokra vezethető vissza ez a törekvés: az újságot felkészületlenül érte a 2016-os elnökválasztás kimenetele, ami arra utalt, hogy a Times elveszítette a realitásérzékét arról az országról, amelyről hétről-hétre írni akart. Dean Baquet - és mások is - beismerték ezt, számos alkalommal. A Vélemény részleg elsődleges feladata az lett volna, hogy orvosolja ezt a komoly hiányosságot.

Megtiszteltetés volt - James Bennet vezetése alatt - részt venni ebben a projektben. Büszke vagyok a munkára, amelyet az évek során újságíróként és szerkesztőként elvégeztem. Többek között a következő személyeket sikerült megnyernem, hogy interjút adjanak a lapnak: Wuilly Arteaga venezuelai disszidens, Dorsa Derakhshani iráni sakkbajnok, a hongkongi kereszténydemokrata Derek Lam. Továbbá Ayaan Hirsi Ali, Masih Alinejad, Zaina Arafat, Elna Baker, Rachel Denhollander, Matti Friedman, Nick Gillespie, Heather Heying, Randall Kennedy, Julius Krein, Monica Lewinsky, Glenn Loury, Jesse Singal, ali Soufan, Chloe Valdary, Thomas Chatterton Williams, Wesley Yang - és a listát hosszan lehetne folytatni.

De a tanulságok, amelyre az amerikai választási eredmény rámutatott - hogy fontos lenne a másként gondolkodó amerikaiakat is megérteni, hogy nem szabadna klikkesedni, és hogy minden demokratikus társadalomban központi fontossággal bír a különféle vélemények szabad áramlása - ezek a tanulságok nem lettek a Times részéről levonva.

Ezzel szemben új konszenzus alakult ki a sajtóban, de talán a leginkább ennél az újságnál: hogy az igazság megismerése nem egy sok ember együttműködésén alapuló, feltárási folyamat gyümölcseként tárul elénk, hanem egy ortodoxia, amelynek csak egy felvilágosult kisebbség van a birtokában, és az ő feladatuk átadni ezt a tudást a többi embernek.

A szerkesztés területén - ennél az újságnál - a Twitteré az utolsó szó. A New York Times magáévá tette a Twitter etikai és morális irányelveit. Ezzel a lap egyre inkább performanszmédiummá változott. A témák és szempontok kiválasztásakor egy rendkívül szűk olvasóközönség igényeinek való megfelelés lett a cél, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a kíváncsi olvasók szabadon tájékozódjanak a világról, és levonják a saját következtetéseiket. Engem mindig arra tanítottak, hogy az újságírók feladata a történelemkönyvek első vázlatainak az elkészítése. De maguk a történelmi tények is tiszavirág életű valamikké lettek, amelyek egy előre meghatározott narratíva mintájára alakíthatóak.

Gondolatbűneim miatt folyamatos támadásokat kellett elszenvednem olyan kollégák részéről, akik nem értettek egyet velem. Nácinak és rasszistának bélyegeztek, és már hozzászoktam, hogy lerázzam magamról, amikor azzal jöttek, hogy “Na mi van, már megint a zsidókról írsz?”

A velem barátságos kollégáim is zaklatásnak lettek kitéve. A munkámat és a személyemet nyíltan becsmérelték a vállalat belső kommunikációs csatornáján. Némelyek elmondták: ki kellene engem rúgni a cégből, hogy az újság “befogadóbb” közeggé válhasson, mások balta emojit tettek a nevem mellé. A lap más munkatársai a nyilvánosság előtt, a Twitteren hazugnak és bigottnak neveztek, láthatóan nem tartva attól, hogy ennek - az újság részéről - jogi következményei is lehetnek. Ugyanis nincsenek.

Az ilyet úgy szokták hívni, hogy hátrányos megkülönböztetés, ellenséges-, illetve egészségtelen munkakörnyezet. Nem vagyok jogász. De azt tudom, hogy ez a viselkedés nem helyes.

Számomra felfoghatatlan, miként engedhetnek meg ilyen viselkedést a cégükben - a teljes munkavállalói gárda és a nyilvánosság előtt. Az sem fér a fejembe, hogy miközben Ön és más vezetők a Timesnál nem léptek közbe, a magánbeszélgetéseink során méltatták a bátorságomat. Nem szabadna, hogy bátornak kelljen lenni ahhoz, hogy valaki centrista meggyőződéssel dolgozzon egy amerikai újságnál.

Az egyik részem azt kívánja, bárcsak azt mondhatnám: én egyedi eset voltam. De, sajnos, az intellektuális kíváncsiság - nem beszélve a kockázatvállalásról - ma már hátrányt jelent a New York Timesnál. Miért írna valaki olyat, ami bevállalós vagy bátor, ha utána ideológiailag kóserré kell tenni - miközben a munkahelyünk stabilitása és a kattintások akkor garantálható, ha megírjuk a négyezredik véleménycikkünket arról, hogy Donald Trump miért jelent egyedülálló fenyegetést Amerikára és az egész világra? Így lett az öncenzúra a normává.

Az a kevés szabály, amely még megmaradt a New York Timesnál, nagyon szelektíven kerül alkalmazásra.

Ha valakinek az ideológiai meggyőződése összhangban áll az új ortodoxiával, akkor sem ő, sem a munkája nem lesz  különösebb vizsgálódásnak kitéve. Mindenki más rettegésben él a digitális cenzúra dómja alatt. Még az online mocskolódás is megengedett - amennyiben az a megfelelő célpontok ellen irányul.

Véleménycikkek, amelyek még két évvel ezelőtt még elmentek volna, ma a szerző vagy szerkesztő állásába is kerülhetnek. Ha egy cikk előreláthatóan ellenállásba ütközne házon belül vagy a közösségi médiában, akkor a szerző vagy a szerkesztő inkább fel sem veti a támát. Ha mégis megteszi, hamar más irányba terelik. Ha pedig - ritka esetben - egy újságírónak sikerül keresztülvinnie, hogy megjelenhessen egy olyan cikk, amely nem a progresszív narratíva szolgálatában íródott, akkor ez csak azután kerülhet publikálásra, miután minden egyes sor átnézésre, megvédésre és kifilézésre kerül.

Két napba - és két állásba - került, mire az újság kiadta a nyilatkozatot, hogy Tom Cotton véleménycikke “nem felelt meg az irányelveinknek”. (Ugyanez nem vonatkozott például Cherly Strayed újságíró Alice Walkerrel készített hízelgő interjújára - pedig az alany büszke antiszemita, aki gyíkember illuminátusokban hisz.)

A Times egyre inkább egy távoli galaxison élő közösség lapja, akik el vannak szakadva az amerikai emberek többségétől.

Ez egy olyan galaxis, ahol - csak hogy néhány példát említsünk a közelmúltból - a szovjet űrprogram dicséretes a “diverzitása” miatt, az igazságszolgáltatás nevében megengedett, ha tinédzserek személyes adatait a nyilvánosságra hozzák, és Amerika az emberiség legszörnyűbb kasztrendszerei - köztük a Náci Németország - közé sorolható.

Még most is az a meggyőződésem, hogy a Times munkatársainak a többsége nem így gondolkozik. De meg vannak félemlítve azok által, akik igen. Hogy miért tűrik el ezt? Talán azért, mert hisznek abban, hogy újságírói munkájuk nemes küldetés. Talán úgy gondolják, hogy akkor maradhatnak biztonságban, ha nem tesznek semmit, miközben világunk valutája - a nyelvünk - újabb és újabb “igazságos ügyek” szolgálatába van kényszerítve. Talán azért, mert több millió munkanélküli van Amerikában és örülnek annak, hogy egyáltalán van állásuk.

Vagy talán tudják, hogy ennél a lapnál nem fogják őket megtapsolni azért, ha kiállnak az elveikért. Ehelyett célkeresztbe kerülnek. Nagyon bölcsen, nem a vállalat belső kommunikációs csatornáján, hanem privátban írnak nekem az “új McCarthyizmusról”, amely szerintük jellemzi az újságot.

Mindez destruktív hatással van sok fiatal újságíróra és szerkesztőre, akik figyelnek és megtanulják, hogy mit kell tenniük a karrierjük előmozdítása érdekében.

Egyes Számú Szabály: Ha elmondod, amit gondolsz, abból bajod fog származni. Kettes Számú Szabály: Soha se kockáztass azzal, hogy olyan sztorit adsz le, ami szembe megy az elfogadott narratívával. Hármas Számú Szabály: Ne higgy annak a kiadónak vagy szerkesztőnek, aki azt mondja, hogy bátran ússz szembe az árral.

Csak idő kérdése, hogy a kiadó megadja magát a követeléseknek, a szerkesztőt pedig kirúgják vagy áthelyezik.
 
A fiatal újságírók és szerkesztők számára egyetlen vigasz maradt. Miközben a Times és más, egykor nagyszerű médiumok alább adnak a szakmaiság követelményeiből és elárulják korábbi elveiket, az amerikai emberek továbbra is ki vannak éhezve a hiteles információkra, a lényegre rámutató véleménycikkekre, és az őszinte vitákra. Nap mint nap kapcsolatba kerülök ilyen emberekkel. “A független sajtó nem egy liberális-, egy progresszív-, vagy egy demokratikus ideál, hanem egy amerikai ideál” - ezt Ön mondta, néhány évvel ezelőtt. Maximálisan egyetértek Önnel. Amerika egy nagyszerű ország, amelyik nagyszerű újságokat érdemel.

Ez nem jelenti azt, hogy a világ legtehetségesebb újságírói közül többen még most is ne a New York Timesnál dolgoznának. Szívszorító, hogy ilyen fojtogató atmoszférában kell dolgozniuk. Mint eddig, a jövőben is olvasni fogom az írásaikat. De nem tudom már elvégezni a munkát, amelyre felkért engem - a munkát, amelyet Adolph Ochs ekként írt le, 1896-ban:

“…hogy a New York Times hasábjai fórumként szolgáljanak minden fontos társadalmi kérdés megvitatására, hogy az intelligens vita szellemében mindenfajta vélemény helyet kapjon.”

Ochs elve az újságírásról az egyik legnagyszerűbb elv, amellyel életemben találkoztam. Mindig is abban hittem, hogy a legnemesebb elvek győzedelmeskedni fognak. De az elvek önmagukban nem tudnak hatni. Az elveknek hangot kell adni és kell egy közönség, amely meghallja őket. Mindenekfelett kellenek olyanok, akik hajlandóak elvek mentén élni.

Tisztelettel,

Bari"