Ez egy véleménycikk.
Elképedve olvastam el a 444 Pendulum nevű blogján azt az írást, amit „A nyugati tálibokról” címmel közölt Sárosi Péter. A cikk egyetlen kétségbevonhatatlan állítása, hogy a szerző nem Afganisztán-szakértő. Ezzel nem vitatkozunk. Hiszen mindenki az ma már, aminek tartja magát, nemde?
Kíváncsi lennék, milyen forrásból dolgozott a szerző, amikor bevezető gondolataiban, azon szörnyülködik, hogy egyesek szerint „az afgán népnek bőven megfelel a tálib uralom”. Pontosan ki hitegeti a lelkiismeretét azzal, hogy az afgánoknak „jó lesz így is”? Mert a konzervatív sajtót és elemzéseket átnyálazva alapvetően mindenki katasztrófáról beszél és humanitárius tragédiától tart.
Pontosan ki legyint a kabuli káoszra, mondván, hogy csak kulturális és vallási különbségek szülték?
A cikk hamar legnagyobb logikai bakugrására vetemedik: ilyen téves és alaptalan feltételezések után (merthogy a kontextus alapján nem gondolhatunk másra, minthogy a fenti félvállról vett gondolkodásmód a keresztény és nemzeti gondolkodásúakat jellemzi Sárosi szerint) a szerző maga érveli meg saját eszmefuttatásának értelmetlenségét. Hiszen nyilvánvaló, amiről ír: a tálibok előtt az afgán társadalom nagyon más világ volt; egy jóval élhetőbb világ.
Pontosan erre hívjuk föl folyton-folyvást a figyelmet: ha az iszlamizmust kivesszük a képletből, egy jórészben szekuláris, nyugati trendekhez némiképp igazodó társadalmat kapunk.
Ez mutatja meg az iszlamizmusban immanensen rejlő totalitárius jelleget, ami elől rengetegen olyan országokba szeretnének menekülni, amit a szerző szintén tálib fundamentalizmussal vádol.
Senki nem gondolja – a szerző állításával ellentétben –, hogy a tálibok a „tiszta afgánság” képviselői; ugyan honnan származik ez a légből kapott vád? És miként következik mindebből az a hirtelen jött dőre konzekvencia, hogy „ne legyenek kétségeink: tálibok mindenhol vannak”?
A szerző alapvetően nem tudott épkézláb kontextust teremteni a mondandójának, de azért azt nagyon át akarta adni.
Nem is kell tehát tovább foglalkoznunk az irreleváns körítéssel, jöjjön a lényeg: a keresztény és nemzeti álca mögött csúf tálib rémség lappang. Ezt valaki tényleg komolyan tudja venni? Már-már szégyellem, hogy reagálunk rá, annyira silány minőségű gondolatmenet!
Ugyanakkor a nemzetközi trendek egyértelműek, ezért mégsem hallgathatunk. Sárosi Péter valószínűleg jobb szerzők alaposabb (és ezért még veszedelmesebb) irományai mentén ihletődött, akik már évek óta pedzegetik az iszlám radikalizmus és a keresztény konzervativizmus között felfedezni vélt párhuzamokat. Csak ezért foglalkozunk ezzel az új 444-förtelemmel, mert termékeny nemzetközi vádaskodás inspirálta.
Hogyaszongya kedves Sárosi úr: az európai tálibok (értsd keresztények és nemzetiek) megpróbálják „a nőket háttérbe szorítani a közéletben, másodrangú polgárként kezelni őket az élet minden területén a vallásra meg a Szent Természeti Törvényekre hivatkozva.”
Miről van szó pontosan? Kérdezzük talán meg azt a rengeteg nőt, akik a miniszteri poszttól kezdve számos egyéb pozícióban végeznek közéleti tevékenységet, mint megbecsült női állampolgárok és szakemberek!
Komolyan mondom, felnevettem, amikor Margaret Atwoodtól a Szolgálólány meséje felmerült: hát ide jutott az újságírás, hogy a legszájbarágósabb, kulturálisan legfelkapottabb, legelcsépeltebb kultúrhivatkozást sikerül mondandója támasztékául választani? Olyan eredeti párhuzamokat állít a könyv és az aktuálpolitika között, minthogy „A texasi konzervatívok legutóbbi törvényhozási diadala, amelynek eredményeként gyakorlatilag betiltották az abortuszt, elég riasztó jele annak, hogy az amerikai tálibok bizony köszönik, jól vannak.”
Álljon meg a menet: az előbb még Atwood disztópiájának nyomán az volt a probléma, ha egyesek a jogállamot megcsúfolva magukhoz ragadják a hatalmat, amit aztán dogmák alapján rendeznek be. Nos, hadd emlékeztessük a nagyérdeműt, hogy a szintén texasi abortuszembargó kapcsán megszületett
1973-as Roe kontra Wade ítéletet pontosan ilyen alapon hozták, és máig ennek kelepcéjében vergődnek azok az államok, ahol a törvényesen megválasztott képviselők a helyiek akarata ellenére sem tudtak mit kezdeni a Roe által szövetségi szinten kiépített abortuszrezsimmel.
Azt se feledje el a kedves szerző (ha egyáltalán valaha is utánanézett), hogy Norma McCorvey (vagyis az ügy névadójául szolgáló Jane Roe) saját elmondása alapján egyáltalán nem általános érvénnyel az abortuszjogokért küzdött. McCorvey számára óriási kiábrándulást okozott, hogy a nevében elindított (éveken át tartó és általa aztán nem is követett) országos ügy lett minden abortusz hivatkozási alapja.
Egy dallasi abortuszklinikán végzett munkája során aztán saját szemével láthatta, hogy sok nő „védekezési” módszerként tekint a műtétre. Egyszer a klinikán feldarabolt magzatok elraktározott végtagjaiba botlott, és akkor ráébredt az abortusz „hús-vér” valóságára. Végleg kiábrándult az abortuszpolitikából, és kijelentette, hogy „hátralévő életét a nevét viselő törvény semmissé tételének fogja szentelni”. A bírósági határozatot nyilvánosan tépte össze és égette el.
Igen, a Szolgálólány meséje tehát egyáltalán nem teljesen légből kapott:
Jane Roe volt az egyik leghíresebb szolgálólány, akit a dogmatikus baloldal a saját céljaira (vallástalan vallásának érdekében) felhasznált, aztán eldobott, mivel alkoholista és leszbikus életmódja, illetve alacsony társadalmi státusza alkalmatlanná tették arra, hogy a liberálisok nagy része példaképként azonosulni tudjon vele.
Jól mutatja, mennyire nem törődött vele a megszállottan abortuszpárti és most nővédő képében tetszelgő demokrata elit, amikor a hölgy maga nyújtott be újratárgyalási kérelmet a saját ügyében. Ehhez hatezer (!) oldalban mintegy kétezer nő tanúvallomását is csatolta (akik írásban tanúskodtak arról, hogy megbánták az abortuszt, amelyért korábban műtőasztalra feküdtek). Több ezer nő vallomása, kérelme, keresete került élből kukába, és nem sikerült elérni a kívánt változtatást az ügyben.
Jane Roe, valós nevén Norma McCorvey önéletrajza szerint életének egyetlen reményét az adta, amikor egy keresztény közösségben hitet talált Jézusban.
Ki képviseli tehát akkor „a szabadság szeretetét és védelmét”, amire a 444 cikk hangzatosnak szánt záró sorai is hivatkoznak, ahol a szerző bölcselkedése arról szól, hogy nem kelet és nyugat harca zajlik ma, hanem táliboké és szabadságszeretőké.
Mindenféle önhittség nélkül válaszolhatjuk a cikkben megfogalmazott kérdésre:
igenis különb és jobb társadalomban élünk az afgánnál, ahol éhínség, terrorizmus, drogkereskedelem és mélyszegénység pusztít. Igenis különbek és jobbak vagyunk az afgán terroristáknál!
Ezen semmilyen kulturális uszítás, semmiféle neomarxista erkölcsi relativizmus nem fog változtatni.
Nem, kedves Sárosi úr, Texas állam nem teokratikus alapon ment szembe a Roe-diktátummal, hanem demokratikus alapon, a saját választópolgáraik felhatalmazása mentén keresték meg azt a jogi kiskaput, ami rést üthet egy, tízmilliók életét kioltó technokrata szabályozáson.
Vagy talán a 444 már a társadalmi szerződésben sem hisz, amely alapján a választott tisztviselők a választóikat képviselik? Mondjuk, ha az általuk ajnározott washingtoni „demokratákra” nézünk, a kérdés költői.
A cikkíró szerint már régiónkban és hazánkban is épül a rendőrállam, amelynek része, hogy csökken az állam és az egyház közötti határvonal. „Gyengítik a civil társadalmat” hangzik a populista rémkép. Nincs semmi konkrétum megfogalmazva (mert, hogy nincs is semmiféle konkrétum), csupán üres hangulatkeltés van.
Ez azonban nem ér többet annál a poshadt levegőnél, ami egy kidurranó léggömb nyomán freccsen az arcunkba.
Bármilyen szörnyűségeket is tulajdonít az „újságíró” a kereszténységnek, bármilyen történelmi bűnök is lebeghettek a szeme előtt írás közben, azért ne ragadtassuk odáig magunkat, hogy a tényektől is elszakadunk már-már vallásos hevületünkben! Az iszlamista szélsőségekhez való hasonlítás igen szörnyű gondolat, hiszen nem vesz figyelembe számos történelmi és aktuálpolitikai realitást. Olyan éles realitásokat, amiket, ha ki kell mondani, akkor már nagy baj van.
Vagy tényleg hozni kell a statisztikákat, hogy a keresztény és nemzeti oldal hány gyilkosságot, merényletet, csonkítást, kínzást, nyilvános megszégyenítést, vallási jellegű ítéletet stb. produkál korunkban? Egyszerű statisztika lesz: nullát.
Mert a mi kultúránkban ezek föl sem merülnek, a bosszúálló retorika Közep-Kelet-Európában is csak a baloldal sajátja. Márpedig Jézus Krisztus (akire egyébként, ha ügyüket szolgálja, azért a liberális oldal is előszeretettel hivatkozik) azt mondta: A szív bőségéből szól a száj. Ezért olyan ijesztő, amikor a baloldal ilyeneket beszél…
Legalább olyan megalapozott a tálibok és keresztények közötti párhuzam, mint amikor a január 6-i Capitoliumi felfordulást a közel 3000 halálos áldozattal járó szeptember 11-i merényletekhez, tehát egy brutális nemzetközi terrorakcióhoz hasonlítják.
Ilyen analógiák megszüléséhez végtelenül gonosz gondolkodásmód kell.
Láttassék meg ezen álláspont rútsága abból, hogy bármilyen aljas és gyalázatos gúnyolódást enged is meg magának a 444, mi, „keresztény fundamentalisták” nem fogjuk felégetni vagy lemészárolni a szerkesztőségüket (a Charlie Hebdósok nyugodjanak békében!), nem zajlik ellenük üldöztetés (hacsaknem érzékeny világunkban már egy férfias kritika is ennek számít). Ilyesmi nekünk eszünkbe sem jutna, ha ők ilyen övön aluli vádaskodásokkal ránk nem olvasnák. De akkor kérem szépen, ez kiről árul el valami nagyon furcsát, alattomosat és megmagyarázhatatlant?