Ez egy véleménycikk.

Rengeteg ilyen kis szívecske van, amit nem hallgatnak meg. Pedig az a pici apróság minden erejével küzd, és valami elképesztő csoda, ahogyan fejlődik hétről hétre, napról napra, óráról órára. A kicsi végtagok, a csontok, a szemek, de legfőképp a szív. S annak a dobbanása.

Az egyetlen hang, amivel a baba kommunikálni tud. Szólni az édesanyjához. Jelezni, hogy ő már külön dobog, ő egy külön élet, külön kis pici test. Az ő teste. 

Szomorú látni azt, hogy ma már sokan nem akarják meghallgatni a gyermekük hangját. Így sokkal könnyebb lemondani róla. Így nem furdal annyira a lelkiismeret, így nem kell tudomásul venni, hogy valaki lakik odabent. Pedig ha valamit, legalább ennyit megérdemelne minden magzatgyermek. Hogy az életéről, jövőjéről szóló tárgyaláson, az utolsó szó jogán - legalább egyszer, szólhasson a vádlójához, az ítéletet hozó bíróhoz, a saját édesanyjához. 

Hátha. Hátha sikerül megérinteni az ő szívét is, hogy az is dobbanjon egyet.

Csütörtöktől Magyarországon megkapják az utolsó szó jogát a magzatgyermekek. A világ legelhallgatottabb, legüldözöttebb kisebbsége. Egy esélyt. Az életre. 
Örömünnep ez, legfőképp azoknak, akiknek ez jelenti a megmenekülést a haláltól. S azoknak az édesnyáknak is, akiknek pedig a megmenekülést egy hibás döntéstől. 

Isten óvja a gyermekeket, adjon erőt az édesanyáknak, és bölcsességet a döntéshozóknak!

(Hetek)