Ez egy véleménycikk.

A Stan Lee fejéből kipattant szuperhősök az első Vasember film óta tekervényes utat jártak be a mozivásznon, arról nem is beszélve, hogy az újabb és újabb adaptációkkal egyre bővült a gárda. Ami azonban szuperfejlett haditechnikával, kémiai anyagokkal vagy laboratóriumi véletlenekkel indult, az mágiával, agykontrollal, és testbe költöztetett mesterséges intelligenciával végződött. Ezzel együtt pedig a klasszikus Marvel halálával. Nekem, aki anno alig várta, hogy a Vasember 3 végre a mozikba kerüljön, a Bosszúállók utolsó három része valóságos kiábrándulás volt. És nem csak azért, mert egy önmagából kifordult, határok nélküli, „bármi megtörténhet és meg is történik” világban játszódik, hanem azért is, mert a csaknem nyolc órányi vetítési idő alatt számtalan olyan utalással találkoztam, amit hívő emberként igencsak magamra vehettem volna, ha akarok.

Talán nem mondok újat azzal, hogy a szuperhősöket nem Stan Lee találta fel. Az emberfeletti képességekkel rendelkező hús-vér karakterek bölcsője nem a Marvel képregényvilága, hanem a Szentírás. Gondoljunk csak például Sámsonra: Hulkot meghazudtoló módon tépett ki a helyéről egy városkaput. Vagy ott van Illés, aki imájával olyan tüzet hozott le az égből, hogy még a csurom vizes áldozatból is csak por maradt. Aztán Mózes, aki kettéválasztott egy tengert(!). És természetesen maga Jézus Krisztus. Ő például feltámasztott egy négynapos halottat, utána önmagát feláldozva az egész emberiséget megmentette az örök kárhozattól – sőt, a végén ő maga is visszajött a halálból. Hol van ehhez képest a Marvel bármely szuperhőse?

A Marvel-moziuniverzum fent említett negatív kanyarja miatt csak a megjelenésük után évekkel később, az utóbbi hetekben döntöttem úgy, hogy megnézem a Bosszúállók utolsó részeit: az Ultron korát, a Végtelen háborút és a Végjátékot. Nemtitkolt szándékkal: érdekelt, rejtettek-e a forgatókönyvekbe bibliai utalásokat. Nem kellett csalódnom. Vagyis, bizonyos értelemben talán mégis.

Testbe költöző mesterséges intelligencia – Bibliát olvasók számára ismerősnek tűnhet ez az apokaliptikus hangulatot idéző gondolat, ugyanis a Jelenések könyvének 13. fejezetében rendkívül hasonló jelenettel találkozunk: „És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is”. Ám nem csak az utolsó idők egyik félelmetes motívuma ez, hanem az Ultron koráé is. Arról már nem is beszélve, hogy a fejlesztői műhiba folytán az emberiség megmentését kiirtásként értelmező filmbéli mesterséges intelligencia nem csak, hogy majdnem testbe adaptálja magát, de még Noéra és Istenre is utal, sőt, egy alkalommal egyenesen Jézus Krisztus szavait idézi. Véletlen lenne? Aligha. Félelmetes, és csöppet sem tudattalan blaszfémikus utalgatás ez, mely a bibliai Megváltót egy, az egész föld jövőjét súlyosan veszélyeztető gonosz karakterrel hozza párhuzamba. A film cselekménye mindezek után egyértelmű és többé-kevésbé kiszámítható: a Bosszúállók csapata egyesíti erőit, hogy véget vessen a mesterséges intelligencia ámokfutásának. Extra „poén”, hogy Ultron, a főellenség, a Marvel-filmek megszokott utolsó, nagy összecsapásakor saját főhadiszállását egy templomban helyezi el. Véletlen lenne…? Aligha.

És most vissza a legelső bekezdéshez. Thanos (neve görög eredetű, jelentése: halhatatlan), akinek féktelen pusztítása több szuperhős saját világát is beárnyékolja, a Végtelen háborúban éri el szerepe csúcspontját. Ebben a kétórányi játékidőben tetőzik a gonoszsága, miközben a forgatókönyvírók gondoskodtak róla, hogy karaktere, ha áthallásosan is, de számtalan módon visszautaljon a Biblia Istenére.

Thanos legnagyobb fegyvere hat drágakő, melyek mindegyike a világmindenség egy-egy alkotóelemét hivatott képviselni: ezek az elme, a valóság, a lélek, az erő, a tér és az idő. Az ezen elemek fölötti uralom már önmagában egyenes út a mindenhatósághoz, hát még az, hogy miután Thanos birtokába kerülnek és egyesíti az erejüket, egyetlen csettintésére eltűnik a föld populációjának fele. Ismerős? Mint az elragadtatás. Arról nem is beszélve, hogy míg a sztoriban a vak is látja, hogy Thanos velejéig romlott, ő maga mindvégig kitart álláspontja mellett, miszerint mindent, amit tesz, jóindulatból és – így fogalmaz – kegyelemből tesz, hiszen a túlnépesedett földön csak úgy lehet helyreállítani a jólétet, ha valaki megfelezi az élőlények számát. És kitalálják, hogyan szólítja alig néhány főből álló, utolsó pillanatig hűséges, rosszarcú sleppje? Igen, úgy. Atyám.

A Bibliára visszautaló másik bődületes motívum az, hogy Thanos csak úgy szerezheti meg az egyik mágikus követ, ha cserébe feláldozza azt, akit szeret. Ő pedig nem más, mint a saját lánya. És ha ez sem lenne elég, az egész univerzumra kiterjedő, visszafordíthatatlannak tűnő pusztítása után nem uralkodni akar, nem imádtatni magát, hanem egyszerűen csak hátrahagy mindent és mindenkit, és visszavonul, kvázi megpihen, szombatot tart. Hogy hol? Egy békés, háborítatlan, madárcsicsergős helyen, melyre a filmben egyik alkalommal csak úgy hivatkoznak: „a Kert”.

Ilyen, és számtalan, a fentiekhez hasonló módon rejti tehát egyértelmű üzenetét a Marvel a képkockák közé: van egy, a Bibliával totálisan ellentétes elképzelése a dolgokról. Akciójelenetekbe rejtett, kifordított, elcsűrt-csavart, közvetlen vagy közvetett utalások. És innentől kezdve az MCU többé nem csak sci-fi világ, nem csak kitalált, valóságba ágyazott szuperhősök gyűjtőhelye, hanem önkényes világképközvetítő is, méghozzá egy meglehetősen veszélyes és nyíltan keresztényellenes világképét.