Karácsonyi körképünket kezdjük mindjárt a „világ végén”, vagyis Új-Zélandon, ahol ezek a napok pont a nyári évszakban köszöntenek a „kivikre”. Az iskolákban ilyenkor nyári szünet van, a családok a tengerpart felé veszik útjukat, az út mentén pedig vérvörös virágba borulva bólogatnak a nyári szélben a karácsonyfaként is használt gyönyörű „pohutukawa” fák.
Mivel karácsony napján meglehetősen meleg van, az új-zélandiak akár azt is megengedhetik maguknak, hogy a szabad ég alatt – akár a tengerparton – költsék el az ünnepi menüt. Ilyenkor a családok piknikelnek vagy barbecue partit rendeznek a rokonok, barátok számára, de a felmérések szerint még mindig sokan preferálják ilyenkor az otthon (légkondicionált) hűvösét. A család együttléte fontosabb számukra, mint a vallási aspektus, mivel a demográfusok szerint az országban nincs más olyan ünnep, melynek ilyen bensőséges hangulata lenne.
Sokan átvették a bennszülött maorik egyik szokását, és ilyenkor készítik el az úgynevezett „hangit”: lyukat ásnak a földbe, és azt forró kövekkel bélelik ki. Az üregbe húst és zöldségeket tesznek, letakarják, és hagyják, hogy az étel megpárolódjon a forróságtól. Míg régebben itt is a karácsonyi pulykasült volt a sláger, ma már egyre inkább átkerül a hangsúly a hideg salátákra és sültekre, de a desszertekből – főként a karácsonyi pudingból – persze itt sem szívesen engednek.
Úgy tűnik, a helyi szokásokhoz – no meg a klímához – a Télapó is alkalmazkodott: bár az itteni gyerekekhez is az éjszaka leple alatt érkezik, ruhája itt piros sortból és pólóból áll, amit trendi fekete gumicsizma egészít ki. Stílszerűen szánkó helyett homokfutóval érkezik. Bár az ország sokáig ragaszkodott angol-európai hagyományaihoz és örökségéhez, ma már kevésbé népszerűek a mű-magyalkoszorúk vagy az ablakra fújt, havas tájat imitáló képek. Az ünnepi fán itt kék és zöld színben játszó paua kagyló díszeleg, hóember helyett pedig maximum „homokembert” tudnak építeni a gyerekek a tengerparton.