Ez egy véleménycikk.

Lehetett volna, de nem tettük. Hanem néztük a többszörösen utánérzéses sorozatot, ama százmillló között sunyítva, aztán most nem győzünk magyarázkodni. Nekem persze van indokom. Az elrabolt másfél milliárd rám eső részét meg tudom magyarázni. Előre készült ellenérzéssel kezdtem nézést, hogy aztán jól lehúzhassam a filmet és szörnyülködjek annak kárain.

Pompás képmutatás lenne ezzel takarózni.

Mert nagyon is érdekelt a következő „játék” sajnos, amibe gyalázatos módon belehajszolták a filmbeli zöld melegítősöket, s maga a kimenetel, hogy mi lesz ebből: közhelyes, semmitmondó lezárás? Katartikusan szép kiáltvány az emberi élet szentségéről és máshoz nem hasonlítható értékéről?

Ez utóbbiban kicsit reménykedtem. Hisz maga az életünk itt a földön az igazi főnyeremény, amit már előre megkaptunk. Ezzel kell okosan gazdálkodni; mi ehhez képest a filmben mutogatott sokmilliárdnyi won?

Kétségtelen, hogy a sorozat médiatörténelmet írt. Ennyi nézőt, ily rövid idő alatt képernyők elé csalogatni (majd a székébe valósággal lecsavarozni) aligha sikerült bármely sorozatnak.

Pedig a történet lényege majd ötszáz ember szörnyű és felesleges halálának részletezése, közismert gyermekjátékokba csomagolva. Hogy ez milyen torz dolog, nem szorul igazolásra.

Mégis tömeges tetszést vált ki, a nézőszám önmagáért beszél. Könyvtárnyi elemző cikk vizsgálja a rajongásig menő siker okait, amihez - ezúttal - nem csatlakoznánk.

Néhány felvetés erejéig viszont szólnánk a filmbeli társadalomról. És magáról a korról, melyben élünk. Mert mindkettőben nagy a baj, még ha a képernyőn kívülről nézve ez izgalmas és trendi is. Mert a fogyasztói kapitalizmus – aminek úgymond erős kritikája e sorozat - a legelterjedtebb társadalmi modell ma (s ahol nem, ott is erre vágyakoznak nagyon…)

Kezdjük a látványvilággal; ez ma elképesztően fontos. A belső terek és jelmezek színei erősen rikítóak. A harci játszóterek gigászira nagyítottak. A mélyzöld melegítős játékosok tömege kimondottan látványos a hatalmas hangárban, ahol dominószerűen épített emeletes ágyakon térnek nyugovóra – mind kevesebben persze. És itt vannak az őrök a rikító magenta színű kapucnis kezeslábasokban. Arcukat maszk fedi, ahogy a rejtélyes „Frontember”-ét is, aki a vezérlőteremben az egész mészárszéket irányítja. Az ő maszkja persze aranyszín, csuklyás felöltője slim flit szabásban simul a testére. A látványvilág erejét fokozza a hat nagy játékpálya, ám ami itt folyik, azt nem túlzás egy holokauszt-film futtatós és kivégzős jeleneteihez hasonlítani, még ha a sok emberhalált az erőteljes színek és „játékos” formavilág körítésében látjuk is. Eképp lesz a filmes meghalás a vizuális hatáselemek része. S hogy ez miképp hat ránk?

Valamiért úgy, hogy nem a természetes részvét jön fel a nézőben, ami ilyenkor szokásos, hisz kvázi egy cirkuszi mutatványt hoznak elé, ahol néha megesnek „járulékos balesetek”.

Empátiát (kevés kivétellel) így nemigen kelt a játékosok sorsa. Inkább dühös rájuk az ember, mert mohóságból vállalják a folyamatos életveszélyt, azonnal elárulják az előző nap még szövetséges társukat a túlélés (meg az egyre növekvő pénznyeremény) miatt. Még sincs tömeges zendülés, elmarad a forradalom, csak néhány egyéni kihágás látható, mikor már személyesen közelít a vég egy-egy játékoshoz.

Itt jön a második megfigyelés: az ábrázolt társadalom elképesztően kegyetlen. Mintha nem is a 12. leggazdagabb országban, hanem az ipari forradalom vadkapitalizmusában járnánk, Dickens és Victor Hugo vademberei közt, ahol mindenki nyomorgatja a nála kisebbet és szegényebbet, ahol „ember-embernek farkasa”.

Sehol a skandináv jólét és barátságosság, egyedül az idős anyák (több is van a filmben) jeleznek valamiféle irgalmat a másik emberi lény iránt.

A sorozat legvégén van erről egy kisebb fejtegetés, ami a tömeges empátia-hiányt szinte fizikai törvényként állítja az egyetlen túlélő elé: ez van, ilyen a világ, nincs benne, csak a nyers ösztönök dúlása...

Ez a magyarázat a kegyetlen játékra. De hogyan jutott idáig az ötletgazda, egy (minden értelemben) beteg ember, a játékok szponzora? Lesújtó véleménye az emberi nemről egy sebzett lélek kisülése…vagy hosszú évek alatt begyűjtött mély bölcsesség?

És megérkeztünk a végső felvetéshez. Nyilvánvaló, hogy ez a sorozat keserű társadalomkritika. Beszél is a szerző-rendező a 2008-as gazdasági válság hatásairól, ami eltúlozva ugyan, de benne van a filmben. Tán emiatt kap helyet egy falatnyi morális elmélkedés a legvégén, melynek summázata: se hit, se remény, se szeretet…

Érdekes, hogy e nyers világban azért a keresztény hit többször felbukkan – és csakis negatív színezetben. Ennek két oka (is) lehet: a rendező-írónál ez „becsípődött, ” tán valamelyik egyházban átélt személyes frusztrációi miatt. A másik ok valószínűbb: lakmuszpapír van itt gondosan kiteregetve a fejlett ipari társadalmakról, ahol „már nem kérnek” Istenből. Ami „túl van” már a kereszténységen. Ahol a közbeszédben jelen van, lényege közismert, de… köszönik, már nem kérnek belőle.

Ám mi marad akkor? Mi (vagy ki) a reménye a fejlett világnak? Ha az „űrt érzek, mondhatatlan űrt” egy ponton mindenképp előbukkanó gyötrésére tömeges és megfontolt elutasítást kap a „van a sebre balzsam” üzenete?

Marad a véres játék izgalma.

És ez már nem is fikció, a sorozatból egymás után lépnek át a valóságba az egyes játékpályák, mint „kihívások”. Igaz, fegyveres kivégzés még nem jár az elvesztett játszmákért, csak megverés a suliudvaron, sokkolóval csípetés a parkban, nagy nyilvánosság előtt. Egyelőre.