Ez egy véleménycikk.

Mert ugyebár tudvalevő, hogy tapsolni ildomos. Sőt mi több - egyenesen KÖTELEZŐ. Így, ahogy írom: csupa nagybetűvel. Minél nagyobb a lendület s a hang, annál nagyobb a dicsőség. Ütemes tapsért extra uniós pénz jár, s aki még mosolyog is hozzá, az hitelt is kap.

Bezzeg a mi miniszterelnökünk… Na ő aztán nem tapsolt, pedig tudhatta volna. Amint Zelenszkij belép a terembe, neki ott ki kellett volna magaslani a tapsolás tudományában. Hát hiszen azért állították mögéje, hogy a világ is megtudja: a fekete bárány is megalázkodott. Lészen taps s nagy öröm, nix ugribugri.

De nem. A mi hazai tollnokaink nem csak tapsifülesek, hanem szemfülesek - ők kiszúrták. Orbán nemcsak hogy nem arra használta a tenyereit, amire Isten azt teremtette neki, de még arcokat is vágott. De még milyen arcokat?! Nem is hinné az ember, ha nem látja. Ilyet is, meg olyat is, ahelyett, hogy rajongva mosolygott volna, ahogy azt köll. Ahogy MUSZÁJ, kérem szépen. 

Nem kell itt most régi sérelmekre gondolni kérem, a választási kampányba való beavatkozás, a nagyköveti fenyegetőzés, kisebbségvegzálás, turuldöntögetés - mit számít ez kérem, amikor elvtársak között van az ember. Görbüljön felfele az a száj, ütődjön a tenyér! Mert különben, na - tovább tart a zsebpénz-megvonás. 

Persze persze kedves volt a magyar, ha a menekülteket kellett befogadni, vagy humanitárius segélyt küldtek - de kérem, a magyar fegyverek hol késnek? Magyar katona az van Kárpátaljáról a fronton, vérét adni Ukrajnáért, de harckocsi? És a tankok? Lövedékek, bombák, sisakok? Mi ez kérem? 

Mosoly, taps, fegyverek. 

Elvtársak. 

Ettől jön majd el a világbéke.