Törökország kormányzata hamar belátta, hogy segítség nélkül nem tudja hatékonyan megvalósítani a mentés megkezdését és lebonyolítását. A túlélési esélyek az első 24 órában a legjobbak, az esély a napok számának növekedésével egyre csökken. Mivel hatalmas területről és kárról volt szó, a kormány hálával fogadta a nemzetközi felajánlásokat a mentéshez.

Magyarországon is azonnal megindult a különböző szervezetek mozgósítása. Ezek között volt a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság keze alatt megalapított HUNOR (Hungarian National Organisation For Rescue Services) speciális helyzetekben bevethető mentőszervezete is.

A csapat a logisztikai, a műszaki, egészségügyi egység mellett mentőkutyás párosokat is küldött a területre. A párosok között volt Leczki Sarolta az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (ahol immár huszonegy éve képzik a profi tűzoltó kutyákat) tűzoltó főtörzszászlósa, és társa, Karma, a malinois fajtájú (a belga juhász egyik fajtája) 8 éves kutya.

Sarolta hazatértük után pár nappal egy reggeli rádiós műsorban elmesélte a hallgatóknak a készenléti állapottól kezdődően egészen a hazaérkezésig tartó folyamatokat és eseményeket. Nyilatkozatából megtudhattuk, hogy a legelső hívás, amit kaptak, még a készenléti állapotot jelezte a számukra. Ilyenkor a behívott személyek arra törekedtek, hogy a magánéletükben folyamatban lévő teendőket el tudják varrni 7-10 napig, azaz visszaérkezésig. Majd bevonultak a központi bázishelyre, ahol várták a vezetői jóváhagyást, amely után megindulhatott a gyakorlati bevetés.

Miután megérkeztek a kár sújtotta helyszínre, találniuk kellett egy olyan területet, ahol minél kevesebb esélye volt annak, hogy rájuk omolhat valami. Erre azért volt szükség, hogy mobil bázisuk, ahonnan az irányítás zajlott és sátraik biztonságos helyen kerüljenek felállításra. A mentés megkezdése előtt minél több adatot, információt igyekeztek begyűjteni a vezetők, a lakosok, az önkéntesek, és a többi szervezet által küldött egységek segítségével. Megszerezték az épületek alaprajzait és próbálták kikövetkeztetni, hogy hány ember tartózkodhatott az épületekben a katasztrófa alatt. A földrengés hajnali 4.00-kor érte a lakosságot, így nagyon nagy számokban kellett gondolkodniuk például egy lakókomplexum esetében. 

A felmérés után megkezdődhetett a mentés. A csapatok különböző területeket vizsgáltak át. A tagok között kb. 4 óránként váltás történt annak érdekében, hogy mindenki tudjon valamennyit pihenni. A szakember elmondása szerint az első napon kívül sosem tudtak már 100 százalék energiával dolgozni.

Az energiaszintjüket általában 40-50 százalékra sikerült felhozniuk ilyenkor, hiszen a körülményeket az sem könnyítette, hogy sátorban, hálózsákban -4-6 fokban kellett pihenniük és dolgozniuk. Nagyon fontos volt számukra a csapatmunka, figyeltek egymásra, segítették egymást ahol, és ahogyan tudták.

Amikor a mentőkutya jelezte, hogy talált valamit a romok alatt, több kutyát odahívtak a megerősítés érdekében. Erre a megerősítésre azért volt szükség, mert itt nagyon nehéz döntéseket kellett hozni. Az irányítóknak mindig fel kellett mérniük, hogy mennyi az esélye annak, hogy a megtalált személyt ki tudják menteni. Ha erre nagyon kevés esély volt, akkor sajnos inkább egy olyan személyt vagy akár személyeket mentettek ki, akik esetében teljesen biztos volt a mentés hatékonysága. Embert próbáló helyzetek sokasága zajlódott ezekben a krízis napokban.

Ezek a speciálisan képzett kutyák vezényszavakra (például „Keresd!”) képesek megkeresni egy-egy személyt. Amikor találtak valamit, akkor valamilyen biológiai jelzéssel jeleztek gazdájuknak (ez lehetett lihegés, ugatás stb.).

Különböző figyelemfelhívást produkáltak élő, illetve halott ember esetében. Amennyiben a jelzés biztos volt, beküldték a kutyát a romok közé, ilyenkor gyakran előfordult, hogy lyukakba kellett bejutnia a kutyának, kockára téve a saját testi épségét vagy akár az életét is. A pozitív eredményt követően elkezdődött a szakemberek általi mentés a rendelkezésekre álló technikai, műszaki eszközökkel.

Sarolta arra a kérdésre, hogy mennyire viselte meg őket az egész mentés lelkileg, azt a választ adta, hogy leginkább kizárták, amennyire csak lehetett az érzelmeket. Arra koncentráltak, hogy mentsenek és azt minél eredményesebben tegyék.

Hazaérkezésük után természetesen a szervezet nyújtott a számukra olyan szakmai támogatást, amely segített az átéltek feldolgozásában.
A magyar mentő csapatok által kimentett emberek száma 50-60-ra tehető. Jelenlegi adatok szerint több mint ötvenezer ember vesztette életét a földrengés során.

A veszteségtől függetlenül azonban nagyon kiemelendő a mentésben részt vett személyek és segítő kutyáik, a szervezetek odaadó, áldozatos munkája. Életüket nem kímélve vállalták azt, hogy legjobb tudásuk szerint másokat kimentsenek. A magyar mentőcsapatok azt nyilatkozták, hogy számukra a legnagyobb öröm az volt, amikor látták, hogy sikerül élve kimenteniük egy-egy embert. A veszteség súlya ott volt, de mégis örültek, ha csak egy embernek is esélyt adhattak az életre.

A cikk szerzője a Nem Adom Fel Alapítvány előadója és kommunikációs munkatársa.

(Hetek)