A témában nemrégiben készítettünk podcastet, aminek apropóján most teljes terjedelmében elérhetővé tettük a korábbi lapszámunkban megjelent cikket.
A vélemény és meggyőződés szabadságának nemes eszméje már kezdettől fogva jobbára csak papíron maradt. Különösen nem vonatkozott mindazokra, akiket a forradalom vezetői a régi rend legfőbb támaszainak tekintettek: a trón és az oltár képviselőire, vagyis a monarchistákra (beleértve a királyi családot) és a Johann Gottfried Herder német filozófus nyomán „régi romhoz” hasonlított keresztény egyházak papjaira és híveire. A romhalmaz képe nem volt alaptalan: az ellenreformáció nyomán a katolikus egyház elutasította a megújulást, és az erőszakkal helyreállított államegyházi rendszer a felvilágosodás kézenfekvő célpontjává vált. Az intézményesült egyház kritikája azonban a német és francia deista filozófusoknál hamarosan az összes tételes vallás elutasításához vezetett. A „tiszta ész vallása” előtt bezárult a transzcendencia kapuja. Ha pedig nincs isteni kijelentés, akkor megkérdőjelezhető a Szentírás tekintélye is, amint azt a 19. századi bibliakritikusok már alapelvként vallották.
A forradalom során a válogatás nélküli kegyetlenségek már a Bastille híres ostroma során megjelentek. A vérengző tömegből néhányan a levágott emberi fejeket rudakra és póznákra tűzték, és így vonultak végig a városon. Az öldöklés egyre gyorsuló ütemben tovább folytatódott, a Mars-mezei vérengzéstől a királyi palota, a Tuileriák ostromán keresztül a nagy jakobinus terrorig.
hetilap
