Karácsony, illetve hanuka alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábbi lapszámunkban megjelent cikkünket.

A kevés bátor emberhez hasonlóan, akik reménytelen helyzetben is kitartóan életben tartották, sőt egyre többeknek átadták Izrael jövőjébe vetett hitük lángját. A fények ünnepének is nevezett hanuka eredete a jeruzsálemi Templom újraszentelésének történetére nyúlik vissza.

A makedón Nagy Sándor birodalmának kiépítésekor abban hitt, hogy a világcivilizációban eggyé tudja olvasztani a népeket. Elrendelte, hogy „minden ember saját hazájának tekintse a világot, rokonainak minden jó embert és idegennek a rosszakat”. Amint a hadihajókat felváltották a kereskedőhajók, az ostromgépeket pedig a városoknak bőkezűen osztott kiváltságok és jogok, az eredeti lakosság gyorsan átvette a görög szokásokat és eszményeket.

Júdea és Szamaria hegyeinek lakosai szinte csak elmaradott zárványnak tűntek Türosz, Szidón, Gáza, Antiokhia újdonsült világpolgárainak szemében, Jeruzsálem pedig csak egyike volt a néhány megmaradt furcsa templomállamnak, amely idővel eltűnik. A zsidóság többféleképpen reagált erre a kulturális invázióra. A hellén kultúra hívei megpróbáltak a zsidó hit magasztos erkölcsi lényegére szorítkozni, és a benne levő egyetemes jelleget a görög polisz életébe beoltani. Akadt olyan, aki előnyös pozícióját felhasználva „a zsidókat a szegénységből és a nyomorból kiemelve jobb élethez segítette”, ahogyan a történész Josephus Flavius feljegyzi egy József nevű hellenizált zsidóról, aki ekkoriban évtizedekig az egyiptomi uralkodó, Ptolemaiosz adóbérlője volt.

A hellenizáció előnyeit a népe javára fordító egyén sorsa csak egy volt a lehetséges életstratégiák közül, különösen a diaszpórában.

A teljesen elzárkózók irányzataiból nőtt ki az esszénus mozgalom, amely már az i.e. 3. század derekán a társadalomból való kivonulásban látta a megmaradást.

Az életmódjukon nem változtató jámbor zsidókat életfelfogásuk eleve elzárta a stadiontól és a gümnasziontól; monoteizmusuk pedig a kultikus színezetű színháztól és főleg a pogány szentélyektől. Isten egyetlenségébe, jóságába és abszolútumába vetett
hitük szöges ellentéte volt az ember felmagasztalásának.

A zsidó hit hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül az ő Istene a földkerekség Ura, Aki nagyobb minden birodalomnál és hatalomnál, akár tudják ezt a népek, akár nem. Lehetetlenség egy másik istenségnek oly módon megfeleltetni, ahogyan a hellén világpolgár minden nehézség nélkül azonosította a görögök Zeuszát az egyiptomi Ámonnal és a perzsák Ahura-Mazdájával, az egyetértés kedvéért. A görög szellem és a zsidó hit összebékíthetetlen, hiszen Isten az abszolútum, és nem az ember.

Nagy Sándor egykori birodalmán hadvezérei osztoztak. Szeleukosz Egyiptomot, Ptolemaiosz Szíriát kapta. Az ütközőállamért, Izraelért így két rivális hatalom is versengett. A zsidók tartománya fölött i.e. 332-től 200-ig a Ptolemaiosz család, utána a Szeleukosz-dinasztia uralkodott. Nagy Sándor nevelője, Arisztotelész így fogalmazott: „Ha egy államban létezik olyan kiemelkedően erényes egyén, akinek erényével és politikai tehetségével egyetlen más polgár sem versenghet, az ilyen embert úgy kell becsülni, mint istent az emberek között.” I. e. 175-ben trónra lépett IV. Antiokhosz Epiphanész, akinek a személyében a zsidóságon belüli hellenista párt veszélyes szövetségesre talált.

Az új szeleukida uralkodó már a nevével is kifejezte, hogy szeretné, ha az arisztotelészi mondásnak megfelelő megistenült politikai vezetőnek tekintenék, mintha valamely istenség földi megjelenése, epifániája lenne.

A térség elgörögösítésétől várta az adóbevételek növekedését, amire égetően szüksége volt folytonos háborúihoz. A hagyományokhoz hű Óniász főpap helyébe a Jázón nevű hellénistát ültette, aki szolgalelkűen nekilátott Jeruzsálem görög polisszá alakításának. A Templom-hegy lábánál egy gümnasziont építtetett. A papok elhanyagolták a szolgálatot, hogy a gongütésre az edzőpályán lehessenek. Azután elhatározták, hogy a Templom pénzalapjait nem az áldozatokra fogják fordítani,  hanem például nemzetközi játékokra vagy színházi versenyekre. A közpénzeket, amelyek az adókból befolytak, a főpap ellenőrizte. A kincstár egyfajta letéti bankként is működött, ahol az emberek pénzét vagy az özvegyeknek és árváknak félretett összegeket őrizték. Óniász idejében már egyszer sikerült megakadályozni, hogy a szír uralkodó követe rátegye a kezét a Templom kincstárára, de Jázónon keresztül most megnyílt a lehetőség, hogy a Templom pénzét egyre gátlástalanabbul felhasználja hajóhadának építésére.

A hellenistákat ezek után nemcsak a megszállókkal, hanem az elviselhetetlen adókkal is azonosították. Néhány év múlva Menelaosz még Jázónnál is többet ígért a főpapi posztért, ezért szolgálatai hasznosnak tűntek az uralkodónak. A talmudi legenda szerint Menelaosznak volt egy világias nővére, aki egy szír tiszt felesége lett, de még ő is Menelaosz szemére lobbantotta:

„Ó te farkasok farkasa! Eltékozoltad Izrael gazdagságát!”

Antiokhosz Epiphanészt azonban a kortársak egyenesen Epimanésznek, őrültnek csúfolták. Amikor i. e. 168-ban újabb hadjáratot indított Egyiptom ellen, Alexandriába érve római követek várták azzal az ultimátummal, hogy hagyja el az országot. Amikor a dühöngő szír király gondolkodási időt kért, Popilius konzul botjával kört rajzolt köré a homokba, mondván: „Itt dönts!” Ezután a megaláztatás után dühét és bosszúját a zsidó népen töltötte ki. Egy erődöt építtetett a Templom-hegyre, és a Templom fölé magasodó épületet, az Akrát makedón katonákkal rakta tele. I. e. 167-ben kiadott egy rendeletet, amely gyakorlatilag eltörölte a mózesi Törvényt, helyébe pedig államilag kötelező pogány szertartást állított, amelyet mindenkinek minden városban el kellett végeznie az uralkodó születésnapján. A Templomban felállított egy Zeusz-szobrot, amely az arcvonásait viselte. Ebben a lépésben a hithű zsidó emberek felismerték a „pusztító utálatosságot”, amit Dániel próféta megjövendölt. A Templom oltárán a pogány főistennek mutattak be áldozatot – a zsidó törvények megtartásáért halálbüntetés járt.

A rendelet és ami vele járt, maga volt a horror. Egyeseket ígéretekkel csábítottak a szövetség elhagyására. Disznóvért áldozni és tisztátalannak számító ételt fogyasztani, ez volt a parancs. Az állami törvény bevezetése hamarosan kegyetlen üldözésbe csapott át. Egyre többen estek áldozatul az erőszaknak, akik inkább a halált választották, mint hitük megtagadását. Akinél Szentírást találtak, megölték, a könyveket pedig tűzbe vetették. A szombati nyugalmat megtartókat úgy mészárolták le, hogy azok nem is védekeztek. A gyermeküket körülmetéltető asszonyok nyakába akasztották gyermeküket, némelyeket mélybe taszítottak, némelyeket keresztre feszítettek. A pogány áldozat elvégzését megtagadó embereket válogatott kínzásoknak vetették alá, de még így sem voltak hajlandók feladni Isten iránti hűségüket. A Makkabeusok második könyve emléket állít egy zsidó anyának, akinek szeme láttára végzik ki hét fiát, végül ő is úgy hal meg, hogy a Teremtőhöz kiált, aki formálta a méhében a gyermekeit, és valamennyiüket életre fogja támasztani.

Mégis ezekben az időkben vált valóra az ígéret, hogy „az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik”. A kegyetlen üldözéssel szemben ellenállást hirdetett egy ősi papi család feje, Matitjáhu Hásmon, Jehojárib fia. Amikor falujukban, Modinban elérkezett a kötelező áldozat ideje, ő ezt nyilvánosan megtagadta. Kardot rántott, és az áldozatra előlépett honfitársát az őt szertartásra kényszerítő felügyelővel együtt megölte.

„Aki buzgólkodik az ősi törvényért és Isten tiszteletéért, jöjjön énhozzám!”

– ezzel a jelszóval az idős pap és öt fia, Jóhanán, Simon, Júda, Eleázár és Jonatán mindenét hátrahagyva a pusztába ment, és ettől kezdve a hozzájuk csatlakozott emberekkel rajtaütéses módszerrel gerillaháborút folytattak a szeleukida helyőrségek ellen. Az idős apa halála előtt Júda Makkabinak adta át a vezetést, akinek mellékneve – Makkabeus – pörölyt jelent. Kiváló hadvezérnek bizonyult. Két év leforgása alatt jelentős hadsereget szervezett, és Jeruzsálem környékéről elűzte a görögöket. Antiokhosz hiába küldte legjobb hadvezéreit ellene, Júda Makkabi Líziászt, Gorgiászt és Nikánórt egymás után megverte, noha csak tízezer emberrel harcolt öt-hatszoros túlerővel szemben.

A győzelmek után eljött az idő, amikor Jeruzsálemben a templomi istentiszteletet meg lehetett újítani. Júda és emberei megtisztították az elhagyatottan álló Templomot. A Szentély berendezését és edényeit újonnan elkészíttette: a menórát, az asztalt és az oltárt színaranyból, és új ajtókat és függönyöket rakatott fel. A szentségtelenné tett oltárt leromboltatta, helyébe újat emeltetett. Pontosan azon a napon avatták fel újra a Templomot i.e. 164 kiszlév hónap huszonötödik napján (ami idén december 15-e), amelyen három évvel azelőtt megszentségtelenítették. Mivel a harcosok és a bujdosók évekig a pusztában laktak, mint a lombsátrak idején szokás, elhatározták, hogy ahhoz hasonlóan nyolc napig tartó ünnepet ülnek. A Templom felszenteléséhez és a szabadságharchoz kötődő ünnepet felavatásnak, arámul hanukának nevezik.

„Attól az időtől fogva megüljük ezt az ünnepet – írja Josephus –, és fények ünnepének nevezzük, véleményem szerint azért, mert vallásunk szabad gyakorlata váratlanul ragyogott fel ránk, mint a fénysugár.”

A hanuka mécseseit egy kis szolgalángról gyújtják meg, minden nappal eggyel többet.

A teljes, immár vallási és nemzeti függetlenségért vívott harc tovább folytatódott, és végül a hásmon dinasztia felemelkedésével zárult. Miután a Hasmoneusok i.e. 161-ben Rómával szövetséget kötöttek, a szír hatalom felhagyott az erőszakos hellenizálással. Az akkori hasmoneus családfőt, Jóhánánt elismerték főpapnak, akit fivére, Simon követett a főpapi tisztben, sőt katonai és állami vezető is lett egy személyben. Júdea vallási és nemzeti szempontból egyaránt független állam lett. A zsidó hit és a görög életfilozófia küzdelméből nagy véráldozat árán, de a hit került ki győztesen.