Politikai oldaltól függően hangos ováció és mélységes felháborodás követte a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia keddi közleményét, melyben feltárták, hogy 2024-től milyen feltételeknek kell megfelelnie a különböző alkotásoknak ahhoz, hogy ringbe szállhassanak a legjobb film díjáért. A lista pedig csöppet sem lehet vonzó annak, akinek a filmekben a művészet számít és nem a liberális baloldal untig ismételt és a józan emberben egyre inkább csömört okozó agresszív propagandája.

Összesen négy fő irányelvet határoztak meg a filmkészítők számára, amelyekből legalább kettőt teljesíteni kell a jelöléshez. Ezek célja, hogy a kamera előtti és mögötti munkákban is a különböző hátrányosan érintett etnikai és társadalmi csoportok a társadalomban betöltött arányuknak megfelelően vagy afölött legyenek jelen.

A feltételek egy része meghatározza, hogy vagy a főszereplők vagy pedig a mellékszereplők 30%-a valamely alulreprezentált csoportból kerüljön ki (ezek közé tartoznak a különböző etnikai kisebbségek, a nők, az LMBTQ+ közösség, illetve a különböző fogyatékossággal küzdők is). A többi feltétel pedig a stábra vonatkozik, melyben szintén bizonyos fontos posztokra vagy egy meghatározott létszámban az előbb említett hátrányos helyzetűnek titulált rétegekből valóknak kell kerülniük.

Az álszentség Akadémiája

Az új kritériumrendszer meghökkentően cinikus azokkal a rétegekkel szemben, akikért látszólag tenni akar. Amellett, hogy ismételten számos nem elnyomott és nem hátrányosan megkülönböztetett réteg védelmét zászlajára tűzte, a valóban nyomorultakért nem tesz érdemi lépéseket.

Azt a látszatot kelti, mintha megoldaná a problémáikat az, ha a rendezők ezentúl filmjeik díjazása érdekében akár erőltetett módon is a képernyőre szuszakolják őket, hogy meglegyen a kvóta. Hiszen ahogy az új szabályok liberális védelmezői is hangoztatják, a feltételek teljesítése nem nehéz, az elmúlt években jelölt filmek nagy része mindenfajta változtatás nélkül megfelelne az elvárt minimumnak.

Pontosan ez világít rá arra, hogy a Filmakadémiának egyáltalán nem szíve ügye a kiszorítottak segítése, sőt nem átallja látszatsegítségét forradalmi újításként bemutatni.

Egyúttal pedig a korrigálás felelősségét áthárítja a művészekre és a közönségre.

Erősen emlékeztet ez arra a jelenségre, amelyet az elmúlt évek gáláin tapasztalhattunk, hogy a csillogó magángépekkel és limuzinokkal érkező sztárok oktatják ki a nyilvánosságot a klímaváltozásról és hasonló témákról, egyúttal azonnali cselekvésre szólítanak fel. Az Akadémia ismét ebbe az irányba mozdult: önvizsgálat helyett álszent módon magát felvilágosultnak mutatva be kollektív lelkiismeretfurdalás generálásával és másokra mutogatással „tesz” a változásokért.

Sokszínűség, mint elvárás

Ennél vészjóslóbb azonban, amit az Akadémia döntése a filmkészítőknek üzen. A főszereplőkre és a filmek tematikájára vonatkozó kritérium ugyanis azt érzékelteti, mintha azok a filmek, amelyek történetesen fehéreket érintő témákat dolgoznak fel (fehér színészekkel!), nem lennének megfelelőek, sőt ennél rosszabbak: egyenesen rasszisták. Függetlenül attól, hogy milyen morális üzenetet, értékrendet közvetítenek.

Konzervatív oldalról nem véletlenül kiáltanak sokan mccarthyzmust: 2024-től nem kell rasszistának lenni a szalonképtelenséghez, elég lesz csupán nem eléggé sokszínűnek vagy polkorrektnek bizonyulni.

Aki az Akadémia mérlegén megmérettetik és könnyűnek találtatik, az nem lesz érdemes a legjobb film címre, amit talán őszintébb lenne átkeresztelni a „legpolkorrektebb” film díjának. Hiszen az Akadémia tulajdonképpen megmondja, hogy milyen filmeket kell forgatni, milyen színészekkel.

Ezek alapján érdemes lenne a jövő rendezőinek végiggondolni, hogy esetleg egy olyan második világháborús filmet forgassanak, melyben a főszerepeket spanyol ajkú hawaii-i őslakos down-szindrómás transz hölgyek alakítják, a stábban pedig süket hangvágók és vak operatőrök dolgoznának. Esetleg fekete-fehér is lehetne a film, de úgy hogy a kép minimum 30%-a minden esetben fekete maradjon. A siker gyakorlatilag garantált lenne! Kevin Sorbo színész nem véletlenül reagált úgy a Twitteren, hogy érdemes lenne ezeket az alapelveket az NBA-nek és az NFL-nek is átvennie, és ezentúl nem csak arra törekedni, hogy a legtehetségesebb sportolók kapjanak teret.

„Le a legjobbakkal!” – tette hozzá ironikusan.

Sokak szerint a döntés egyik kiváltója a #OscarsSoWhite („#az Oscar oly fehér”) mozgalom volt, ami azért jött létre, mert sokan sérelmezték, hogy az utóbbi években a színész, rendező és író kategóriában díjazottak rendre fehér bőrűek és főleg férfiak voltak. Azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy az Akadémia által felkarolt rétegek hangja ne lenne hallható Hollywoodban.

Ehhez elég csak az elmúlt évek legjobb film díjazottjait nézni: a 2013-as 12 év rabszolgaság és a 2018-as Zöld könyv – útmutató az élethez című filmek a rasszizmus és a faji megkülönböztetés témáját taglalják, míg idén az Élősködők győzelme a külföldiek számára is megnyitotta az ajtót a legrangosabb díjhoz. Míg a különböző szexuális kisebbségek 2016-ban a Holdfény, 2017-ben pedig A víz érintése győzelmének örülhettek. A liberális politikai agenda tehát egyre erőszakosabb és egyre kevésbé leplezett módon nyomul a szórakoztatóiparban.

„Még messze vagyunk a céltól”

A politika sokáig, egészen a ‘70-es évekig semmilyen különösebb szerepet nem játszott a gálákon. Az első ilyen megnyilvánulás Marlon Brando nevéhez kötődik, aki nem volt hajlandó A Keresztapa főszerepéért átvenni díját, és maga helyett egy indián hölgyet küldött, hogy ezzel tiltakozzon a filmipar őslakosokkal szembeni bánásmódja ellen. Innentől fogva egyre kevésbé számított szokatlannak, ha valaki politikai üzenetet tett a díjátvevő beszédébe: célkeresztbe került a vietnami háború, illetve az egyenlőtlen fizetések is.

Mint oly sok minden más, e szokás is eltorzult az évek során: valamiképpen előrevetítette napjaink állapotát Vanessa Redgrave 1978-as beszéde, melyben az izraeli-palesztin konfliktusra utalva tiszteletét fejezte ki azok felé, akik ellenállnak a „cionista gazembereknek”.

A gálák azóta is bővelkednek politikai üzengetésekben, illetve maguk a jelölések is sokszor politikai üzenetet hordoznak. A liberális oldal számára a szórakoztatóipar egyértelműen politikai eszköz, hiszen ahogy arra a konzervatív kommentátor, Ben Shapiro is rámutatott:

a kultúra sokkal több embert érdekel, mint a politika, ezért az ilyen formában közölt politikai üzenetek is sokkal többek gondolkodásmódját képesek formálni.

Ezzel a lehetőséggel pedig kíméletlenül él is a baloldal: még a tavalyi gála egyik nagy kedvencének számító, egyértelműen családbarát, szórakoztató Jojo Nyuszi című filmbe is sikerült belecsempészni a transzgender lobbit. Emellett mind a jelölések és a győztesek kiválasztása is sokszor politikai kérdés, ahogy azzal a Washington Post-ban megjelent egyik véleménycikk is büszkélkedik. Ma már nem szégyellik azt sem kinyilvánítani, hogy a gála tulajdonképpen az ellenállás egy formája a jelenlegi amerikai elnökkel szemben.

A véleménydiktatúra buldózere pedig ismét beindult: Kirstie Alley színésznő a Twitteren ment neki az Akadémia döntésének, de a heves reakciók miatt kénytelen volt bejegyzését törölni és magyarázkodni, hogy az egyenjogúsággal egyetért, csak az Akadémia módszereivel nem.

A bejelentésben a legnyugtalanítóbb talán nem is annyira jelenlegi állapota, hanem sokkal inkább a várható trendteremtő szerepe, és az, hogy ez nem a végeredménye valaminek, hanem sokkal inkább a kezdete további hasonló szabályoknak. Hiszen tulajdonképpen az Akadémia most csak írásban rögzítette az elmúlt években folytatott gyakorlatát.

Egyúttal már most láthatóak a további változtatás előjelei, és nyílt titok, hogy amennyiben szükségesnek érzik, az évek során újabb változtatásokkal élnek majd. Az is kétségtelen, hogy a liberális oldal még nem lakott jól: April Reign, a #OscarsSoWhite mozgalom indítója úgy értékelte az új kritériumokat, hogy ez egy

„újabb lépés az egyenlőség felé, de még messze vagyunk a céltól.”