„A budapesti ellenzékiek nem ismertek Karl Pfeifer nevű osztrák újságírót. De az ellenzékiek lakásán beszéltek Pfeifer Karcsival, akit egyértelműen bécsi magyarnak tartottak. Az újságíró Péter Koroly néven írt cikkei a magyar témákról rendszeresen megjelentek az osztrák sajtóban. Ezeket a SZER lefordította magyarra, így a rádión keresztül milliós hallgatósághoz jutottak el Magyarországon.” – így kezdte a Németországban élő magyar író, Dalos György Karl Pfeifer 1996-ban publikált önéletrajzi könyvéhez írt előszavát. 

Más kérdés, hogy a fordulat után a volt magyar ellenzék egyszer sem hívta meg Pfeifert a találkozóikra, és a kilencvenes évekre szinte teljesen elfeledkeztek arról a harcostársukról, akit a Kádár-rendszerben négyszer utasítottak ki Magyarországról az írásai miatt. Pfeifer Karcsi azonban realista volt világéletében: „Ez így természetes, hiszen sokukból politikusok lettek, és a hála nem politikai kategória. De azért vannak kivételek”  – írta a Hetekben 2009-ben. 

A kivételek, akikkel kapcsolatban áll mindvégig, Ara-Kovács Attila, Dalos György, és természetesen az egyetlen parlamenti képviselővé vált régi ismerős, a hivatalos politikában bátor szókimondásával és következetes iróniájával mindig kényelmetlen kakukktojásnak tekintett Gadó György volt, aki lapunknak így jellemezte volt hűséges barátját: „Emelt fővel akart járni és önmaga akart lenni”. (Gadó György megemlékezése keretes írásunkban olvasható)

Gadó volt az, aki a nyolcvanas évek elején bemutatta Pfeifert az akkor földalatti keresztény mozgalomként illegalitásban működő Hit Gyülekezete vezetőjének, Németh Sándornak és néhány katonai szolgálatot megtagadó katolikus fiatalnak, köztük Kiszely Károlynak is.

„A Karcsival folytatott éjszakába nyúló beszélgetések máig emlékezetesek a számomra, mert ő a pártállami elnyomás idején bátran kiállt azok mellett, akiket hitük vagy lelkiismereti meggyőződésük miatt zaklattak. Különösen nagy benyomást tett ránk, hogy bár elkötelezett zsidó aktivistaként egészen más ideológiai meggyőződéssel rendelkezett, mégis az első pillanattól fogva mellettünk állt. Ezek a találkozások olyan ablakot jelentettek nekünk azokban az időkben, amelyen keresztül megtapasztaltuk a szabadság fuvallatát” – így emlékezett vissza lapunk kérdésére Németh Sándor a közel 40 évvel ezelőtti találkozásra, amelyből évtizedes barátság alakult ki. 

Amikor a Hetek 1997 végén elindult Pfeifer első szóra vállalta, hogy az újság bécsi tudósítója legyen. Írásaiban több mint egy évtizeden át következetesen kiállt a nyugaton megjelenő új antiszemtizmus ellen – különösen éles kritikával illette az osztrák Szabadságpárt akkori sztár-elnökét, Jörg Haidert –, éppúgy, mint a magyarországi aggasztó jelenségekkel szemben.

Pedig eredetileg nem újságírónak készült. Tíz éves volt, amikor szülei az Anschluss elől menekülve 1938-ban megérkeztek Magyarországra, és itt is tanult meg magyarul. Hosszú ideig Izraelben élt, majd visszatért Ausztriába, ahonnan először a hetvenes évek végén látogatott Budapestre. A Heteknek így emlékezett vissza erre az útra: 

„1979 tavaszán egy bécsi ismerősöm megkért, hogy vigyek orvosságot Budapestre Jávorszky Évának, aki akkor a Rigó utcai Felsőoktatási Intézetben dolgozott. Itt meghívtak egy kávéra, és megkérdezték, hogy mikor mentem el otthonról. Mondtam, hogy nem voltam magyar, és mint menekült érkeztem Magyarországra. Miután elbúcsúztam, az egyik kutató, dr. Földvári Tamás velem jött; javasolta, hogy menjünk ki az épületből, hogy kérdezhessen valamit: mit szólok ahhoz, hogy Magyarországon megsértik az emberi jogokat, ha például egy munkás vidéken elégedetlen, akkor a politikai rendőrségen meg is verik. Az Amnesty International osztrák csoportjának egyik alapítójaként azt válaszoltam, hogy ez természetesen érdekel. Visszatérve elmeséltem néhány érdekes történetet Georg Hoffmann-Ostenhof bécsi szerkesztőnek. Megkérdezte tőlem, hogy van-e írógépem? Igent mondtam, mire ő megkért, hogy írjam le, amit neki elmondtam. Így lett belőlem ötvenegy éves koromban újságíró. Cikkeimet Péter Koroly néven jegyeztem, abban a naiv hitben, hogy a titkosrendőrség nem fogja tudni, ki van mögötte. Tévedtem.”

Ezt követően Pfeifer rákerült a magyar titkosrendőrség és elhárítás listájára, de ő a fenyegetések és sorozatos kiutasítások ellenére nem hallgatott el. Magyarországi tapasztalatairól rendszeresen beszámolt nyugati lapoknak, többek között a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, no meg természetesen a Szabad Európa Rádiónak. Igazi tüske volt a hatóságok oldalában, ahogyan erről a Hetekben megemlékezett:

„1986-ben Peter Jankowitsch osztrák külügyminiszter meghívott egy beszélgetésre. A Ballhausplatz dísztermében, Mária Terézia képe alatt fogadott, és azt mondta: ’Pfeifer úr, tudja, hol voltam a múlt hét végén? Magyarországon. És tudja, kivel találkoztam? Csehák miniszterelnök-helyettes asszonnyal és Várkonyi külügyminiszterrel.’ Bólintottam. ’És tudja, mit üzentek önnek? Hogy mérsékelje magát.’ Nevettünk, hiszen megkapták az üzenetet. Az osztrák diplomaták állandóan emlékeztették a magyar hatóságokat, hogy a helsinki egyezménnyel ellentétes, ha nem engednek be az országba. Ez nem volt kellemes a magyar félnek, és így a külügyminisztérium felhívta a BM figyelmét arra a tényre, hogy ’jelentéktelen újságíró’ vagyok, és kiutasításaim inkább ártanak, mintsem használnak a rendszernek. 1987 márciusában újra beengedtek. Persze megint a Bem téren kellett jelentkeznem Szabó úrnál, a sajtóosztály helyettes főnökénél, aki – mint később értesültem – a rendszerváltás után az MDF tagja és Szentpéterváron konzul lett. Szabó úr figyelmeztetett, hogy be kell tartanom a magyar törvényeket, és felhívta a figyelmemet, miszerint nem találkozhatok ellenzékiekkel. Kijelentettem, hogy mivel nem vagyok magyar rendőr, nem tudom, ki az ellenzéki. Megkértem, adjanak nekem egy jegyzéket, hogy kik ellenzékiek, és nem fogok velük találkozni. Ezt persze szemtelenségnek vették, és nemsokára negyedszer, immár utoljára kiutasítottak a Magyar Népköztársaságból. De nem hagytam annyiban: a magyar törvényekre és a magyar alkotmányra hivatkozva, amelyek garantálják a polgárok egyenlőségét, megkérdeztem, miért különböztetik meg hátrányosan a katolikus fiatalokat, és miért nem engedik meg nekik is a fegyver nélküli szolgálatot. Szabó úr felkészült volt, és elém tolta a magyar katolikus püspökök nyilatkozatát erről a témáról, amit éppen harminc évvel a forradalom után, 1986. október 23-án bocsátottak ki. Ismerem a főpapok többségének gyalázatos viselkedését a Horthy-korszakban, ezért azt válaszoltam: „A szememben ezeknek az uraknak nincs semmi tekintélye.”

Pfeifer Karcsi a kommunizmus bukása után is a hatalom következetes kritikusa maradt. „Egyik példakép volt a számunkra, megtanultuk tőle, hogy a szabad gondolkodás megőrzéséhez mindig szükség van józan szkepticizmusra a mindenkori hatalommal szemben. De ugyanígy összekötött bennünket az Izrael iránti szeretet, és az antiszemitizmussal, rasszizmussal, valamint anticionizmussal szembeni kiállás. Nem csak írásai voltak emlékezetesek, hanem a személyes találkozók is. Mindig inspiráló volt a lendületes életereje is, néhány évvel ezelőtt is, már jóval túl a nyolcvanon, sok száz fiatal előtt tartott előadást egy nyári konferencián Keszthelyen” – mondta Németh Sándor. 

Karl Pfeifer ezt az aktivitást szó szerint az utolsó percig megőrizte, utolsó posztja a Facebookon néhány órával azelőtt jelent meg, hogy január 6-án hajnalban álmában elhunyt bécsi otthonában.

„Élete 95-ik évében Bécsben 2023. január 6-án elhunyt Karl Pfeifer osztrák újságíró, magyar demokrata, Izrael fegyveres függetlenségi harcainak egykori katonája, igazi antifasiszta és segíteni mindig kész humanista, a legrangosabb osztrák polgári kitüntetés birtokosa, korábbi éveiben a Hetek tudósítója, nekem több mint 30 éve küzdőtársam és jóbarátom. Emelt fővel akart járni és önmaga akart lenni. Szabad polgár, szabad zsidó, kinek hite nem eladó, ki nem nyűgöz semmi dogma. Nem fáradt el a harcokban.”
                                                                                                                                                                                                     Gadó György