Ez egy véleménycikk.

Mindezt az érzékeny téma miatt szükséges előre jelezni. No meg az alábbi fejtegetés (talán) meredeksége miatt. A tétel, amiből kiindulunk: a hatalom gyakorlásának van három olyan területe (a művészet, a sport és a média), ahol az átlagosnál jóval nagyobb a kiszolgáltatottság, a bántalmazás esélye és a verbális (időnként fizikai) erőszak lehetősége.

Ezekhez aztán törvényszerűen társul a szexuális zaklatás és a visszaélés esélye is. 

Hogy miért éppen ez a három? Csak úgy ráböktünk vajon a versenyszféra három műhelyére, találomra?

Tán a hátsó raktárak mélyén, a párnás főnöki ajtók mögött, az éjszakai ügyeletben, vagyis a „rendes” életben nem eshet meg mindaz a gyalázat, amiről újra és megint ország-világ beszél? Amit legutóbb a kőbányai úszópápa, előtte színházi rendezők sora, előtte hollywoodi producerek, sztárszínészek…azok előtt meg ki tudja mennyien megtettek?

De bizony, úgy hírlik.

Hisz a hatalom birtoklása hatalmas kísértés, mindig-mindenhol, s ahogy Maximusnak mondja a császár, a Gladiátorban: pontosan azért kellene neki átvennie a birodalmat, mert nem kívánja ezt az édes mákonyt; a hatalmat.

 Nagy téma ez, és most csak három területről szólunk. Mert ezeknél legjobban látható a felszín, s bizony  „ez a jéghegy csúnya” – ahogy Pajor Tamás énekli a Rokkant troll-ban. 

Ezen felül van a háromban valami, ami metszetet alkot, a látványos kitörés lehetősége.

A kifutópálya a felemelkedésre. Az ugródeszkákkal megrakott tükörterem, ahonnét nagy és látványos karrierek felé lehet felszökkenni. Melyek mögött persze mindig munka és teljesítmény van - ezek nélkül, szimpla hátszéllel csakis bukás jöhet.

No és az is közös vonás, hogy hatalmas a verseny e fényes erőközpontokban, hisz szerencsére túltermelés van a tehetségből.

Az meg olyan, hogy igenis ki akar bontakozni. Ez a természete.

Az „ajándék utat készít magának”; jó esetben, hogy másokat is szolgáljon azzal, ami felülről adatott…s ez a „szolgálni” az egyetlen vakcina a népszerűség miatti elszállás megelőzésére.

Nyilvánvaló, hogy az említett területeken folyamatos a tolongás.

Temérdek a született zsenialitás, bőséges a kreatív ötlet, a sziporkázó tehetség az utcákon hömpölyög, s az említett, nagyra értékelt helyeken tudják ezt jól.

Hajdan ők is odakintről érkeztek. Nehéz volt, fáradoztak eleget, letettek valamit az asztalra, mostanra edzők, szerkesztők, rendezők, művészeti igazgatók, kreatív producerek lettek. 

Na és ekkor vizsgázik igazán az ember.

Mikor látja a fiatal szemében a siker éhségét, és pontosan tudja, mint szakember, hogy ehhez megvan a kellő tálentuma és szorgalma is. Hogy bizony lehet ebből a „gyerekből” akár neves művész, olimpiai bajnok vagy kedvelt műsorvezető, időbe telik csak, s hogy mennyibe ez (talán) rajta múlik. Hatalmas kísértés lehet ez.

Segíteni önzetlenül, mentorálni, akár csak pár jó szót szólni a kellő időben, s a közvetlen haszonból nem részesedni.

Vagy: „befeküdni” keresztbe, lassítani az emelkedés ívét, és (bocsánat) „kiélvezni” a lehetőséget, amit a feltörekvő kiszolgáltatott helyzete felkínál.

Ilyenkor rendszerint a verbális alázás az első. Üvöltözés a színházi próbán, trágár szavak az edzésen, alázás a szerkesztőségi értekezleten. Mindig közönség előtt. Aztán négyszemközt (vagy taxiban!) az intim szféra megsértése váratlanul…vagy egész egyértelmű ajánlat az előmenetel gyorsítására. A Botrány (2019) című film jól mutatja ez utóbbi a játszmát, meg az egész gépezetet, amiről itt fejtegetünk.

Persze a cinikus külsős mondhatná kapásból, hogy minek odamenni. Miért is kell a Kőér utcában jövőt alapozni, Vígszínházban-Operettben szárnyat bontogatni,  globális tévénél karriert építeni.  

Igen, leírhatunk ilyen mondatot, csakhogy: mi a garancia, hogy aki nem ezekben a szakmai csúcsokon, hanem szerényebb műhelyekben akarja a tehetségét használni, majd megússza a visszaéléseket, tud dolgozni és bizonyítani akadálytalanul? Vagy éppen hagyjuk bizonyos területek utánpótlását (esetünkben a színjátszást, az élsportot, a tévézést) csakis olyanokra, akiket e vélhetően létező, ám a sok botrány miatt óvatosabb mechanizmusok nem zavarnak? Akik hideg fejjel beszámítják, hogy az érvényesülésnek igenis ára van, s az nem kizárólag a tehetség és a szorgalom? Szóljon, aki tudja a választ.