A kommunista Szovjetunió és hazai csatlósai elleni felkelés nemzeti történelmünk szabadságharcos karakterének a szabadságszerető népeket ámulatba ejtő, ragyogó megnyilvánulása volt. Szinte törvényszerűen következett abból a birodalmi leuralással szembeni ellenállási hagyományból, amelyet a török porta elleni háborúk, a Bocskai-, Thököly-, majd a Rákóczi-szabadságharc, továbbá az 1848–49-es forradalom és szabadságharc is fémjeleznek.
Nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, tiportatunk, de el nem veszünk!
Az ezeréves államiságunk alatti folyamatos próbatételeknek köszönhetően erős immunrendszerünk fejlődött ki a hódításokkal szemben. Bármilyen színezetűek is azok, már messziről megérezzük a birodalmi politikák szagát, ami mozgósítja önvédelmi reflexeinket.
Mivel Isten az embert szabadnak teremtette, és a nemzetek is Isten akaratából vannak, a szabadságvágy mind nemzeti, mint egyéni vonatkozásban az ember természetébe van plántálva. Ezért hosszabb távon kudarcra és vereségre van ítélve minden olyan törekvés, ami ezzel szembemegy, bármekkora hatalom is teszi. Viszont tiszteletet váltanak ki, és ösztönzően hatnak azok az erőfeszítések, melyek e szabadságok kivívására, megvédésére irányulnak, még ha csatát vesztenek is.