100 éve, 1924. január 21-én halt meg Gorkij városában Vlagyimir Iljics Lenin. Ennek apropóján teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábban megjelent cikkünket. A témáról készült friss podcastünket itt hallgathatják meg:
Lenin életének valós tényei csak halála után hetven évvel, jóval a Szovjetunió összeomlását követően váltak hozzáférhetővé, addig csak a pártvezetés által sorról sorra cenzúrázott hivatalos életrajzokból lehetett tájékozódni. Ezek azonban kommunista hagiográfiák, a világforradalom ateista szentjének a legendáriumai voltak. Az elmúlt húsz évben azonban több részletes mű megjelent Leninről, amelyek bemutatják, milyen számítóan kegyetlen és könyörtelen, ugyanakkor alapvetően gyáva és amorális ember volt a világ leghíresebb forradalmára. Életrajzírói is jobbára értetlenül állnak az előtt, hogy személye körül mégis megmaradt a szovjet időkben kiépült kultusz, miközben az utána következő 20. századi politikai szörnyek – köztük is a két legvéresebb: Sztálin, Hitler – történelmi emlékezete méltán gyűlölt és megvetett.
Ennek az illúziónak egyik oka, hogy Leninből először Sztálin faragott tudatosan ikonná merevített hőst, hogy saját uralmát hitelesítse, majd halála után a szovjet és más országok kommunista vezetői idealizálták a „lenini utat”, amihez úgymond „vissza kell térni”, mert az a forradalom és szocializmus „tiszta mintája”. A „Sztálin rossz, Lenin jó” klisét ma is sokan vallják a baloldalon, főként a nyugati világban, ahol soha nem kellett megtapasztalni, milyen is a valóságos leninizmus.
