A mai Valentin-nap eredete több áttétellel a pogány Római Birodalom Lupercalia ünnepére vezethető vissza. Ez termékenységvarázsló és az emberek megtisztulását célzó ünnepség volt, melyet minden évben február 15-én tartottak. Szorosan kapcsolódott hozzá a szintén termékenységet biztosító Faunus isten kultusza. Luperca a római mitológiában egy farkas formájú istenség volt, az ő tiszteletére a Luperci nevű papok kecskét áldoztak, amely a termékenység jelképe volt. Az állat bőréből vékony szíjakat hasítottak, ezt nevezték februának, ezzel áll összefüggésben a február hónap elnevezése.
A Lupercalia ünnep során a Lupercik körbefutották a Palatinus dombot, s közben a kecskebőrből hasított februával megcsapkodták a közelükbe kerülő nőket azzal a mágikus céllal, hogy azok megtisztuljanak és termékennyé váljanak. Ezekhez a napokhoz kapcsolódott Junó istennőnek, a házasság pártfogójának az ünnepe is. Ekkor fiatal lányok Junó templomába mentek, hogy ott szerelmi jóslatot kapjanak majdani szerelmesük kiválasztásához. A köznép fiatal férfijai ugyanezen napon egy korsóból a még hajadon lányok neveit húzták ki. Az így létrejött párok ezt követően együtt jártak arra várva, hátha beleszeretnek egymásba.
A római katolicizmus a Nagy Konstantin-i fordulat után a 4. században államvallássá vált, és a hivatalos egyház élvezte az állam teljes támogatását, mégsem tudott megbirkózni a formálisan kereszténnyé lett lakosság körében masszívan tovább élő pogány ünnepekkel, köztük a februári szerelemvarázsló ünnep hagyományaival. A klérus ez esetben is hiába törekedett arra, hogy az emberek ne varázslással, pozitív célú mágikus rítusokkal akarják biztosítani maguknak a sikeres életet, egészséget, termékenységet, áldott kapcsolatokat, sőt a lelki, szellemi megtisztulást, ezért a hivatalos egyház ezúttal is csak a pogány szokások keresztényesítését tudta megkísérelni Ezt a célt szolgálta Szent Bálint (latinul Valentinus) február 14-re helyezett egyházi ünnepe.
2015. 02. 13. (XIX/7)
