Ezek közé tartozott az úgynevezett karácsonyi fegyverszünet, amikor is katonák csoportjai békét teremtettek a front több pontján is annak ellenére, hogy a felsőbb vezetés ezt ellenezte. A hivatalos, politikai ellenségképet félretéve számos helyen beszélgetésbe elegyedtek az ellenkező táborral, megajándékozták egymást, közösen ettek, játszottak vagy együtt imádkoztak. Olyan fegyverszünet volt ez, amely hivatalosan nem létezett a politikai és katonai hatalmak részéről, némelyek mégis érvényre juttatták, és – ugyan rövid ideig – békével, emberséggel legyőzték a háborút. Rájuk emlékezik szívesen az utókor, akik a konfliktust mélyítő, agresszív propaganda által elnyomott légkörben is próbáltak emberek maradni.
Európa vezetői először a „mire a levelek lehullanak győztesen tértek haza”, később a „karácsonyra otthon leszünk” szlogenekkel hergelték bele az embereket a harcba, így áltatva őket a háborúval kapcsolatban. Ezáltal az első világháború a tömeges hitetésnek is egy szomorú példája, eredménye pedig a könyörtelen állóháború, értelmetlen rohamok és a kínzó semmittevés volt a szünetekben éveken át.
Ugyanakkor ebben az időszakban született meg az „élni és élni hagyni” alapelve is, melyet nem politikai vezetők dolgoztak ki, hanem különböző hátterű katonák juttattak érvényre több ízben is egyfajta spontán mozgalomként. Ez a felfogás bátor és cseles szembenállást jelentett a hivatalos paranccsal, politikai légkörrel, amely a megalkuvás nélküli és kíméletlen harcokat támogatta az ellenféllel szemben.
Több helyen is találkozhatunk olyan történetekkel, hogy az állóháborúba már belefáradt katonák próbálták kerülni az ellenség életének értelmetlen kioltását. Előfordult, hogy