Egy nappal a forradalom kitörése előtt, 1956. október 22-én Nagy Imre még Badacsonyban volt ismerősénél egy szüreten.(Forrás: Fortepan, Adományozó: Kotnyek Antal)
Az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábban a témában megjelent írásunkat.
Nagy Imre a perben az utolsó szó jogán azt mondta, bízik benne, hogy eljön az idő, amikor „nyugodtabb légkörben”, a tények alapján igazságot szolgáltatnak majd az ügyében. Ez 1989-ben eljött, amikor felmentették a perben ellene felhozott vádak alól. Most ön újranyitotta ezt a pert, ha nem is jogi, de morális értelemben. Miért tartotta ezt szükségesnek?
– A tényeket már rég feltárták. A vita köztem és a Nagy Imrét méltató történészek, publicisták vagy politikusok között a narratívában áll: milyen szándékkal, milyen erkölcsi megfontolásból tette a volt miniszterelnök azt, amit tett. Ezeket utólag sokkal nehezebb rekonstruálni, mégis szükséges foglalkozni ezzel, mert a Nagy Imre személyét körülvevő mítosz véleményem szerint az ő emlékét is sérti. Ilyen tévedés például az, hogy Nagy Imre szembefordult a párttal és a Szovjetunióval. Ez ellen ő maga tiltakozott volna. A könyvemben megpróbáltam az eredeti álláspontját és véleményét rekonstruálni.
Kádár Jánost élete végéig lidércként kísértette a koncepciós per, amelyben kivégeztette Nagy Imrét. Ennek drámai, már-már görög sorstragédiába illő végkifejlete volt, amikor Kádár halálhíre egy cédulán körbejárt a Legfelsőbb Bíróságon, ahol épp kihirdették a néhai miniszterelnök rehabilitálását. Az áruló és az áldozat szerepe ebben a történetben nem felcserélhető. Nem gondolja, hogy az is kegyeletsértő lehet, ha mégis – az életút számos egyértelműen negatív ténye alapján – megpróbálja a mártíromságot elvitatni tőle?
