A kereszténység mellett a zsidóság sem tudta a hagyományos módon ünnepelni az egyiptomi szabadulásról emlékező pészachot, sem a vele összefonódó két tavaszi ünnepet (kovásztalan kenyér és első zsenge ünnepét), mivel Izraelben az ottani korlátozások nemcsak a tömegrendezvényeknek szabtak gátat, hanem még az ilyenkor szokásos nagy családi páskaszéder megrendezésének is.
De maga a zsidó–keresztény kultúrkör társadalmainak világi része is kénytelen volt lemondani az ünnep adta „hosszú hétvégén” szokásos szabadidős, utazgatásokkal fűszerezett, társas programokban testet öltő „kikapcsolódási” formákról és helyben maradva a nettó privát szférájára hagyatkozni.
A kényszerűség azonban előnnyé is válhat, ha a világot behálózó program- és eseménydömping, a profithajsza, a szükség és mérték nélküli fogyasztás, a vég nélküli szórakoztatás, a nyüzsgésizmussá terebélyesedett tömeges turizmus és egyéb öncélú, figyelemelterelő jelenségek kényszerszünetében az emberek a való világ törékenységével szembesülve és a jövő súlyát átérezve szembenéznek a kérdéssel: Kik is vagyunk mi önmagunkban, díszletek, pótcselekvések nélkül? Mit ér, amit eddig tettünk, amiben eddig bíztunk? Mi lesz így velünk? Hová vezet az út, amin eddig jártunk?
Nem kell frusztrálttá válni a kényszerű átmeneti magánytól! Ugyanis mindannak a valóságnak, nevezetesen a „sötétség hatalmából”, illetve a „rabszolgaság házából” való megszabadulásnak a létrejöttében, amire mind a keresztény húsvét (mint a feltámadás ünnepe), mind pedig a héber pészach (mint az elkerülés, az egyiptomi fogságból való kiszabadulás ünnepe) emlékezik, fontos szerepet játszott az őket megelőző visszavonultság, egyfajta, a számvetést szolgáló magány, istenkeresést szolgáló bezárkózás a magánszférába. Mondhatni
hetilap
hetilap
hetilap
